2011. augusztus 7., vasárnap
2011. augusztus 5., péntek
Íme néhány nagyon jó oldal csak nektek! :D
9. rész
Mickey oda oldalazott egy ásványvízzel a kezében és leült Loren mellé.
- Hát ez meg mi volt?- kérdezte.
- Igen ezt szeretném tudni én is...- motyogta Loren és várta, hogy elkezdjem a mesét.
- Hát ez az egész úgy volt, hogy pénteken rendeltem egy pizzát és Tim hozta el. Aztán elhívott a városba és ott találkoztunk egy sráccal és veszekedni kezdtek én meg kiborultam.- mondtam röviden.
- Ó.- Loren gondolkodni kezdett.
- Akkor már értem miért ő vitte ki a pizzát oda helyettem. Mr. Brown küldte, hogy megnézze kik vették meg azt a házat.- magyarázta Mickey. Majdnem rávágtam, hogy tudom, de sikerült csendben maradnom.
- Azt hiszem tudom kire gondolsz.- mutogatott az ujjával Loren.- Szerintem Fegan Gillyan volt az.
- Igen tényleg. Valamiért mindig ha találkoznak Tim begurul és ütni kezdi.- csapott le rá Mickey.
- De mégis mit csinált?
- Azt nem tudja senki, de Fegan valamiért élvezi ezt a helyzetet.
- Szerintem Fegan egy őrült. Tök vandál.- bosszankodott Loren.- Egyszer a screenporti bárban felhasította a biliárd asztalt.
- Ja tényleg mi is ott voltunk.- bólogatott Mickey. Szóval jobb ha távol tartom magam tőle. Elhúztam a számat és a táskámba gyűrtem a szalvétákat amiben a szendvicsek voltak. Egy feladatot kipipáltam gondolatban és elindultam a következő órámra. Szorgalmasan jegyzeteltem az utolsó órán is. Szomorú voltam, de nem lehetett rá okom. Találtam két barátot és ma hazaengedik apát a kórházból. A suliból egyenesen a kórházba mentem. Apa papírjai már készen is voltak, csak rám várt.
- Szia!- mondtam és óvatosan megöleltem. Szívem szerint a nyakába ugrottam volna. Felszisszent, mire elengedtem.
- Szia, kicsim.- lehelte.
- Bepakoltak nekem a nővérke minden holmit amit hoztál. Nagyon kedvesek voltak.
- Nem minden nap van szerintem ilyen jóképű betegjük.- vicceltem el a dolgot. Felkaptam a cuccait és a lifthez sétáltunk.
- Milyen volt a suli?- kérdezte.
- Van két barátom. Kedvesek, majd ha jobban leszel áthívom Lorent. Azon kívül elég siralmas napom volt.- mondtam.
- Miért?
- Nem is tudom.- tűnődtem.
- De ugye senki sem sejt semmiről semmit.- inkább mondta mint kérdezte.
- Dehogyis. Mégis miért sejtene bárki is bármit!- apu bólintotta, majd beszálltunk a liftbe.
- És nem néztél ki magadnak valami helyes srácot?- kérdezte nevetve miközben besegítettem a kocsiba. Még jó, hogy a Jeep-et vettük meg. Sokkal nagyobb hely van benne, mint egy kisautóban. Nem szerettem vezetni, mert utáltam, hogy megbámulják az autót, de most kifejezetten jól jött.
- Ami azt illeti, nem igazán szeretnék most barátot. Te is tudod milyen veszélyes lenne ebbe belesodorni még egy embert.
- Igen, igazad van.- mondta.
- Mit is mondtak mennyi idő mire helyre jössz?
- Hát a zúzódások egy hónap a törés, viszont kettő.
- Ó tényleg.
- Nem telefonáltak az intézetből?
- Nem. Szerinted békén hagynak?
- Nagyon remélem.- mondta a hátsó ülésről miközben kikanyarodtam az intézmény területéről. Hazafelé apu elmesélte miket álmodott és milyen napjai voltak. Én nem meséltem el, hogy mit össze szenvedtem a hétvégén csak türelmesen hallgattam.
- Tényleg és mi van az ablakoddal?- kérdezte mikor bekanyarodtunk a bekötőútra.
- Telefonálgattam egy keveset, de senki nem mondott semmi bíztatót. Szóval leköltöztem a nappaliba.
- Majd én is felhívok pár céget.- mondta megértően. Leparkoltam a kocsit és segítettem apának kiszállni.
- Kitakarítottál?- lepődött meg.
- Talán vér tócsákat vártál?
- Ó... tényleg igazad van. Csak szembetűnt ez a nagy tisztaság.
- Ne szokj hozzá.- vicceltem. Lefektettem a kanapéra és odaadtam neki a távirányítót.
- Mindig kitalálod mi a vágyam igaz?
- Hiszen egész úton erre gondoltál. A konyhában leszek ha kell bármi.- mondtam és kimentem a konyhába, hogy ebédet készítsek.
12. rész
Iskola után ismét benéztem a levéltárba és csak a színház kedvéért jegyzeteltem pár mappából. Közben hallgatóztam, de a nő nem gondolt semmi számomra hasznos dologra. Mint kiderült elvetette az ötletet, hogy szóljon rólam a polgármesternek. Meggyőzte magát, hogy jelentéktelen semmiségről van szó. Csupán ő reagálta túl a dolgot. Isten áldja polgármester úr indulatosságát, mely miatt Mrs. Neils tart tőle. Végül úgy döntöttem, holnap is benézek és átfésülök pár mappát. Nem sok maradt. A legújabbakkal kezdtem és a legrégebbi feljegyzések maradtak a végére.
Hazafelé befizettem pár számlát a postán és bevásároltam. Sosem kedveltem valahogy a kis boltokat. Mindig sokkal jobban éreztem magam a nagy bevásárló központokban, ahol minden szem előtt van. Szerencsére Amerika megvetette lábát Kentauban is és volt egy (nekem nagyon is apró) Wall Mart. A fém kocsira görnyedve ingáztam a sorok közt és a polcokat nézegettem.
- Isten áldja Amerikát!-suttogtam folyamatosan. Hihetetlenül megnyugtató volt ez az apró jelenet. Az egész Annyira hasonlított a régi otthonomhoz. Emlékeztem, ahogy anya mellett toporgok gyerekkoromban és nyaggatom, hogy vegyen nekem édességet. Mindig vett nekem, de sosem hagyta, hogy akkor egyek belőle, amikor én akarok. Belenyúltam a mélyhűtőbe és felmarkoltam pár doboz mirelit pizzát. Tovább gurultam a kocsival és beálltam a pénztárnál lévő sorba.
- Hé, Manta!- szólt a hátam mögül egy hang. Megfordultam és meglepetésemre Gwen volt az Loren egyik barátnője.
- Ó, szia Gwen.- mondtam és kedvesen rámosolyogtam a lányra. A kosarára néztem. Tele volt rágcsálni valókkal. Észrevette, hogy a kosara tartalmát vizsgálom.
- Csak egy kis nasi a tévé elé.- hazudta, ez a mennyiség túl nagy volt egy tévénézéshez. Főleg Gwen számára, olyan apró és vékony. Bulit fog rendezni a foci meccs után és azon gondolkozik vajon meghívjon-e engem is. Összekaptak Lorennel és, ha engem meg hív, akkor Lorent is meg kell hívnia. Végül nem ajánlotta fel a meghívását. Úgy döntött vár, hátha Loren addig megbékél. Nem hibáztatom, helyesen cselekedett. A helyében pontosan ugyan ezt tettem volna.
Útközben a Gwennel való találkozás járt a fejemben, talán beszélnem kellene Lorennel. Gwen rendes lánynak tűnik. Bár, ha Loren megharagudott rá annak biztos komoly oka van. Nem szerettem bele turkálni mások fejébe ezért szinte állandóan pajzsot tartok magam elé. Szörnyen nehéz feladat. Szellemileg rettentően kimerítő.
Vacsorára csináltam két pizzát és este apuval tévéztem. Néha olyan jókat beszélgetünk, de vannak, esték mikor úgy érzem ez az egyetlen közös dolgunk. Hihetetlenül egyedül éreztem magam. Felmentem a szobámba és bekapcsoltam a laptopomat. Érkezett egy üzenetem, nem meglepően Loren küldte.
"Ha ezt olvasod, hívj fel! Ha hajnali kettő van, akkor is!"
Elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Két csörgés után Loren izgatott hangját hallottam.
- Mi történt?- kérdeztem aggodalmas hangon.
- Emlékszel Gwen Pickardra? A meccs után bulit rendez, és azt mondta menjünk el!- a hangja nagyon lelkes volt.
- Ez gondolom jót jelent.- mosolyogtam.
- Ugye most viccelsz? Ott lesz mindenki annyira király lesz Manta, majd meglátod!- szinte elképzeltem, ahogy rám kacsint.
- Oké.- mondtam lelkesen. Az elmúlt időben ez volt eddig a legesleglelkesebb hangom.
- Na, holnap látlak a suliban! Vigyázz magadra! Szia, jó éjt.- mondta kedvesen.
- Neked is. Szia.- mondtam majd letettük a telefont.
Szombat este:
Felvettem egy sötétkék csőnadrágot és egy zöld pulóvert. Esténként elég hideg van mostanában. A hét közepétől elkezdett lehűlni a levegő. Most már hivatalosan is kezdetét vette az iskola idő. Bepattantam a kocsiba és elindultam Lorenékért. Mikor leparkoltam a ház előtt kettőt kellett dudálnom. Ez volt a jel. Elnevettem magam. Ez olyan gyerekesen hangzik. A jel. Loren és Mickey bevágódtak a hátsó ülésekre.
- Haláli ez a kocsi!- ámuldozott Mickey. Az első pillanattól kezdve szerelmes lett a kocsimba. Őszintén mondom, hogy valódi szerelemről volt szó. Pontosan szerda délután óta hallgatom Mickey autómról szóló mondókáját és látom a fantáziáit. És ez már kezdett sok lenni. De valamit valamiért! Mickey a barátom és ezt igazán el tudom viselni némi normális életért cserébe!
- Ó te jó ég Manta! Ugye nem mondod, hogy ebben a göncben akarsz bulizni?- förmedt rám Loren.
- Dehogy!- nevettem és meglengettem az orra előtt a táskám.
- Mi van benne?!- csapott le rá és kitépte a kezemből a táskát. Amíg Loren a cuccaimat nézegette én elindultam a kocsival a sportpálya felé.
- Nem is tudom milyen régen voltam már foci meccsen.- csóváltam a fejem, majd leparkoltam.
- Ami azt illeti az itteni csapatok elég jók. Több híres focista is származik a környékről.- büszkélkedett Mickey.
- Ezt öröm hallani. Felsorolnál esetleg pár nevet?- kérdeztem sután tudtam, hogy ezzel nem fog tudni mit csinálni.
- Ööö... Ami azt illeti, most nem jut eszembe hirtelen egy sem, de holnapra tuti, hogy fog!- magyarázkodott. Mickey nem igazán rajong a fociért csak azért jött el ma is, mert Loren imádja. Kiszálltunk a kocsiból és kerestünk magunknak egy megfelelő helyet. Leültünk és nekiálltunk dumálni mindenféléről. Kezdett megtelni a kilátó elkezdtem nézelődni hát, ha ismerek valakit a tömegből. Tudom, hülyeség mégis kit ismerhetnék innen? De nem volt hiába való keresgélnem a szememmel. Megtaláltam, amit kerestem. Fegan Gillyan. Egy üdítővel és egy tál csipszel szlalomozott az emberek közt. Végül leült egy szőke hajú cicabab mellé. Hirtelen szorító fájdalom kapta el a gyomrom. Égett a torkom és egyszerűen nem bírtam parancsolni magamnak. Belemásztam a csaj fejébe. Sok minden kiderült. Első randi, menőnek tartja Fegant és csak menőzni akar vele, meg persze lefeküdni, mert azt pletykálják, hogy nagyon jó az ágyban. Ekkora ribancot! Elkapott a vérem és olyan dolgot tettem, amit nem tudom, hogy megbántam-e a mai napig! A csaj felállt lekapta a pólóját a melltartóját pedig elhajította.
- Odasüssetek!- kiáltotta. Mickey, de már késő volt bármit is megállítanom. A lány össze-visszaszaladgált a sorok közt és közben azt ordibálta, hogy "Fegan Gillyan egy őrült pöcs!" Mindenki rajtuk nevetett. Szinte láttam, ahogy Fegan bele süllyed a padba. Felpattant, majd a csaj után szaladt. Itt az idő akcióba lendültem én is. Megálltam egy fal mögött és Heidi gondolataiból hallgattam a veszekedésüket.
- Te meg mi a fenét képzelsz magadról? Miért csináltad ezt? Nem zavar, hogy teljesen leégetted magad? Nem is beszélve rólam?- ordította. Oké akkor most tegyük fel a hab tetejére a cseresznyét. Pont jött egy kisebb család. Ekkor Heidi egy akkorát fingott, hogy egy kamionsofőr simán megirigyelné.
- Basszus Fegan!- förmedt rá, majd pofonvágta és elviharzott a helyszínről. Az emberek undorodva néztek rá ő pedig artikulálva győzködte őket, hogy Heidi a tettes. Én majd megpukkadtam a nevetéstől. Ekkor Fegan dühösen elindult. Hoppá! Pont felém. Nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom ezért fapofát vágtam mire ő egyenesen belém jött. Te jó ég ez egy buldózer! Úgy lökött fel, hogy talán még repültem is egy fél métert. Sajgott a fenekem... Meg tulajdonképpen minden másom is.
- Ahh! Bocsi. Jól vagy?- kérdezte, majd felsegített.
- Azt hiszem... Eltört valamim?- nyögtem, majd elkezdtem tapogatni magam. Fegan arca egy pillanatra megrándult. Ez... ez most izgalom volt? Mármint szexuális izgalom? Meglepett mégis feleslegesen. Elvégre pasi.
- Dehogy tört el.- nevette. Mi ezen olyan vicces?
- Nem viccből kérdeztem....
- Nem viccből mondtam. Kutyabajod. Talán egy két lila foltod lesz, de nagyobb bajod nem esett.
- Nekem az is elég! Nézz már rám...- mondtam. Fegan alaposan végigmért. Gyönyörű szemei csillogtak. Volt bennük valami nagyon különös. Elkaptam róla tekintetem és a cipőjét vizsgálgattam. Elég valószínű, hogy egyedi darab. Úgy döntöttem megpróbálok belenézni a fejébe. Elkezdett cikázni az agyam. Hirtelen felkenődtem egy falra. Hiába lengte körbe a köd, hiába simogatta és próbált egyre feljebb kúszni egyszerűen nem sikerült. Mi a manó?
- Ha esetleg ez kiengesztel... akkor gyere el velem vacsorázni valamelyik nap.- mondta majd előhúzott egy tollat és felém nyújtotta. Elvettem, majd felírtam a számom a karjára. Hmm... Izgalmas.
- Akkor, szia.- mondtam, majd elindultam vissza a helyemre, de egy erősen szorító vasököl megragadta a karomat.
- Még egyszer nagyon sajnálom a foltokat.- mondta és olyan édesen nézett, hogy szinte azonnal elolvadtam. Elengedte a karomat mire én feltartottam és az ujjammal ráböktem.
- Még egy!- majd eltűntem a tömegben. Mire vissza értem Mickey feltankolt egy rakás kaját és üdítőt.
- Ezt meg honnan szerezted?- kérdeztem miközben a kezembe nyomott egy hot dogot. Annyira nem érdekelt, hogy beletúrjak érte a fejébe ezért csak beleharaptam és élveztem a meccset. A második félidőben sikerült Timnek kiszúrni. Még integetett is, ami elég nagy gesztusnak számított. Főleg a csapatkapitánytól.
- Manta... Te hol is voltál az előbb?- kérdezte Loren.
- A mosdóban.- hazudtam.
- És?
-És?! Mi és?- meredtem rá nagy boci szemekkel.
- És találkoztál valami helyes pasival?- kérdezte magától értetődő hangnemben.
- Ó...- ezt nem igazán kellene elmondani - Ja, megadtam a számom egy srácnak.
- Hűha... Hogy nézett ki?- faggatott.
- Hát.. olyan... Jól.- mondtam egyszerűen.
- Tudod, sok jó pasi van erre felé.- súgta, nehogy Mickey meghallja.
- Hát magas volt és izmos és fekete haja van és füst színű szeme. A mosolya pedig olyan...- Loren zavart pillantása belém fojtotta a szót.- Mi a baj?
- Csak adja az ég, hogy nem Fegan Gillyan ez! Csak adja az ég kérem!- mondta és még a két kezét is összetette.
- Ezt meg, hogy érted?- kérdeztem, de ekkor Loren felállt és elnyelte a tömeg. Mickey arcát kezdtem keresni.
- Hé! Mick! Loren hová ment?- kérdeztem. Mickey zavarodottan nézett rám. Körbe néztem, de Loren nem volt sehol. Tényleg sehol. Újra Mickeyre néztem, mire ő csak megrántotta a vállát. Most mi a fene történt? Teljesen össze voltam zavarodva. Csak ültem a padon és néztem a meccset. Mikor vége lett Mickey és én elindultunk a kocsi felé. Loren még mindig nem került elő, de mikor megláttam a kocsinak dőlve bagózni leesett az állam.
- Loren?!- mondtam és ki ütöttem a kezéből. Nem háborodott fel csak beszállt a kocsiba. Nem sok kedvem volt a bulihoz. Ahogy szemmel láthatóan Lorennek és Mickeynek sem.
- Ti menjetek előre, mindjárt megyek én is csak átöltözök. Mondtam mire mindketten kiszálltak a kocsiból és bementek a házba. Gyorsan felvettem a barackvirág színű flitteres felsőt, majd utánuk szaladtam. Meg voltam szeppenve és most, hogy Loren is ennyire hideg velem... Bementem és megpróbáltam elvegyülni kisebb, nagyobb sikerrel. Voltak páran, akik odajöttek megkérdezni, hogy én vagyok-e az új diák. Hát nem magától értetődő, hogy igen? Loren pár feles után újra a régi volt. Ahogy Mickey is. Én nem ittam semmit. Nekem vezetnem kell. Úgy hajnali kettő körül Loren elkezdte kivonszolni a tök részeg Mickeyt, hogy induljunk haza. Mikor kiléptünk a ház elé meglepve tapasztaltunk egy igen fontos problémát. A kocsi eltűnt. Nincs sehol! A nagy sietségben biztos elfelejtettem bezárni! Te jó ég benne volt minden cuccunk... Apu meg fog ölni! Te jó ég most mi a fenét fogunk csinálni? Végül haza támogattuk Mickeyt, majd Lorent és végül én maradtam egyedül. Elindultam a hideg sötét kis utcákon haza. A hídon megálltam és lenéztem a víztükörre egy percig. Egy alak jelent meg mögöttem. Majdnem felsikoltottam, de az illető a számra tapasztotta a kezét és lefogott. Te jó ég ez Fegan! Mi a fenét akar tőlem? Nem tudtam olvasni még az arcvonásaiból sem.
- Maradj távol tőlem!- figyelmeztetett, majd belelökött a folyóba ...
2011. augusztus 2., kedd
Az eltűnt darabok egy része!
Úgy hiszem mindenki életében vannak dolgok amiket jobb szeretne elfelejteni. Az én életemben sajnos ez egy igen jelentős dolog volt. Ezért is (és még sok más-más dolog miatt) határoztunk úgy az apámmal, hogy Kentauba költözünk. Kentau egy igen apró község Atlanta mellett egy apró mindössze háromszáz diákot számláló gimnáziummal. Azt hittük itt minden rendben lesz. Úgy élhetünk mint az(!) előtt. (Már amennyire lehetett.) Vettünk egy takaros kis házat a várostól messze a temető és a Ferguson-kúria mellett. Tudom, hogy a temető elég félelmetesen hangzik, mivel tele van hullákkal és állítólag szellemekkel, de ez is a mi célunkat szolgálta némiképp. A Ferguson-kúria már más tészta. Sokak szerint ijesztő hely. A fiatal srácok ide hozzák nyári estéken a lányokat, hogy alaposan rájuk ijesszenek a bugyuta szellem históriákkal. De az a ház üresebb volt mint a tejes doboz a hűtőnkben miután találkája volt az apámmal. Miután kipakoltuk az összes dobozt a ház barátságosabb volt mint valaha. Azt sugározta, hogy itt biztonságban vagyok, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A baj mindig utolér. Egyik délután egy könyvel a kezemben sétálni indultam a környéken. A tökéletes hely egy fa volt. De nincs fogható ahhoz a fához amit a Ferguson-kúria kertjében találtam. A hatalmas platánfa mint egy védőburok terpeszkedett szét. Felmásztam az egyik alsó ágra és hátamat a fa törzsének vetve olvasni kezdtem. A fülledt augusztusi nyárban az olvasás hamar átcsapott szunyókálásba. A nap már ballagott le az égről mikor arra ébredtem, hogy egy férfi ül mellettem a fán.
- Ki maga?!- kérdeztem ijedten és elhúzódtam. A könyvem a földre esett és a porba huppant. A férfi meglepettnek tűnt a kérdésemtől, de nem úgy mint ha azt várná, hogy tudjam ki ő. Integetni kezdett a kezével az arcom előtt, mint aki azt teszteli, valóban vak vagyok-e.
- Igen én látom önt.- válaszoltam a fel nem tett kérdésre ami az első szavaim óta ott függött köztünk.
- Valóban. Hall is engem?- kérdezte hangosan, mint ha süket lennék.
- Természetesen, igen.- válaszoltam nyugodtan. A férfi felém nyúlt az egyik kezével de nem engedtem, hogy hozzám érjen így a keze átsiklott a vállamon.
- Ön egy szellem....- mondtam barátságosan, nem akartam feldühíteni egy lelket.
- Ki maga?!- kérdeztem ijedten és elhúzódtam. A könyvem a földre esett és a porba huppant. A férfi meglepettnek tűnt a kérdésemtől, de nem úgy mint ha azt várná, hogy tudjam ki ő. Integetni kezdett a kezével az arcom előtt, mint aki azt teszteli, valóban vak vagyok-e.
- Igen én látom önt.- válaszoltam a fel nem tett kérdésre ami az első szavaim óta ott függött köztünk.
- Valóban. Hall is engem?- kérdezte hangosan, mint ha süket lennék.
- Természetesen, igen.- válaszoltam nyugodtan. A férfi felém nyúlt az egyik kezével de nem engedtem, hogy hozzám érjen így a keze átsiklott a vállamon.
- Ön egy szellem....- mondtam barátságosan, nem akartam feldühíteni egy lelket.
- Ezt én is tudom. De, hogy lehetséges hölgyem az, hogy ön lát engem?- kérdezte érdeklődve. Nem úgy beszélt mint a mai emberek és a ruházatán is látszott hogy nem ebbe a korba tartozik. Egy elegáns szürke kabátot viselt hozzá illő kalappal és öltönnyel. Volt nála egy sétapálca is. Az egész olyan retro hatást keltett na meg ugye az ember nem hord kabátot augusztus végén.
- Médium vagyok. Legalábbis olyasféle. Képes vagyok sok olyan dologra amire más emberek nem.- magyaráztam megértően. Utáltam hogy halottakat látok mindenütt a városokban az utcákon a temetőkben! Több szellem van mint hinnétek! De nem mindig olyanok mint ez a férfi. Sokszor ijesztőek, gonoszak, de vannak ilyen békés lelkek is akik néha még segítőkészek is. Csak feldühíteni nem szabad őket! Hirtelen bevillant egy kép: a lemenő nap képe. Aztán egy másik: hazaérek a sötétben apu pedig nagyon ideges az aggodalomtól. Ez a jövő.
- Sajnálom, de nekem azonnal haza kell mennem, ugyanis el fogok késni.- jelentettem ki határozottan és leugrottam a fáról.
- Kérem ne menjen még!- kérlelt és mellém huppant.
- Médium vagyok. Legalábbis olyasféle. Képes vagyok sok olyan dologra amire más emberek nem.- magyaráztam megértően. Utáltam hogy halottakat látok mindenütt a városokban az utcákon a temetőkben! Több szellem van mint hinnétek! De nem mindig olyanok mint ez a férfi. Sokszor ijesztőek, gonoszak, de vannak ilyen békés lelkek is akik néha még segítőkészek is. Csak feldühíteni nem szabad őket! Hirtelen bevillant egy kép: a lemenő nap képe. Aztán egy másik: hazaérek a sötétben apu pedig nagyon ideges az aggodalomtól. Ez a jövő.
- Sajnálom, de nekem azonnal haza kell mennem, ugyanis el fogok késni.- jelentettem ki határozottan és leugrottam a fáról.
- Kérem ne menjen még!- kérlelt és mellém huppant.
- Holnap visszajövök.- ígértem és elindultam a temető felé, ami a kúria és a házunk közt volt.
- Ne hagyjon itt kérem!- könyörgött. Jó erőben lévő felnőtt férfi volt úgy huszonhat éves lehetett a halálakor.
- A nevem Norton Ferguson.-mondta és biccentett.
- Én Manta Mickens vagyok.- mondtam és elfutottam hazafelé. Alig öt perc alatt haza értem.
- Mindjárt le megy a nap! Hol késtél?- kérdezte apu bosszúsan miközben behúzta a függönyöket a nappaliban.
- Elaludtam odakint.- mondtam tömören.
"Jellemző... Akár még bármi baj is lehetett volna ebből! Túl felelőtlen!"- gondolta.
- De nem lett semmi bajom! Időben megláttam, hogy haza kell jönnöm!- vetettem a képébe és felmentem a szobámba. Felvettem egy fejhallgatót és felhangosítottam a zenét így próbáltam meg kizárni az apám gondolatait a fejemből. Újra elaludtam. Felkeltem és kikapcsoltam a zenét. Körbesétáltam a szobámban és levettem a ruhámat, hogy átvegyem a pizsamámat. Mikor kész voltam ezzel az ablakhoz léptem és kinéztem. A két nagy fa az udvar közepén állt. Mögötte az erdő és a nagy bokrok. Minden olyan csendes volt, mint egy álom. Ezt főleg azért éreztem így, mert apám lágy színes gondolatai a másik szobából könnyedén átszűrődtek, hogy a fejembe fészkelhessék magukat. Bámultam a két nagy fát és egy alakot véltem felfedezni aki a fa törzse mögött bujkált. A gondolatai nem ordítottak, pedig az illető félre érthetetlenül menekült valami elől. Átrohantam az apám szobájába és felráztam álmából.
- Apu van odakint valaki!- suttogtam.
- Ne hagyjon itt kérem!- könyörgött. Jó erőben lévő felnőtt férfi volt úgy huszonhat éves lehetett a halálakor.
- A nevem Norton Ferguson.-mondta és biccentett.
- Én Manta Mickens vagyok.- mondtam és elfutottam hazafelé. Alig öt perc alatt haza értem.
- Mindjárt le megy a nap! Hol késtél?- kérdezte apu bosszúsan miközben behúzta a függönyöket a nappaliban.
- Elaludtam odakint.- mondtam tömören.
"Jellemző... Akár még bármi baj is lehetett volna ebből! Túl felelőtlen!"- gondolta.
- De nem lett semmi bajom! Időben megláttam, hogy haza kell jönnöm!- vetettem a képébe és felmentem a szobámba. Felvettem egy fejhallgatót és felhangosítottam a zenét így próbáltam meg kizárni az apám gondolatait a fejemből. Újra elaludtam. Felkeltem és kikapcsoltam a zenét. Körbesétáltam a szobámban és levettem a ruhámat, hogy átvegyem a pizsamámat. Mikor kész voltam ezzel az ablakhoz léptem és kinéztem. A két nagy fa az udvar közepén állt. Mögötte az erdő és a nagy bokrok. Minden olyan csendes volt, mint egy álom. Ezt főleg azért éreztem így, mert apám lágy színes gondolatai a másik szobából könnyedén átszűrődtek, hogy a fejembe fészkelhessék magukat. Bámultam a két nagy fát és egy alakot véltem felfedezni aki a fa törzse mögött bujkált. A gondolatai nem ordítottak, pedig az illető félre érthetetlenül menekült valami elől. Átrohantam az apám szobájába és felráztam álmából.
- Apu van odakint valaki!- suttogtam.
2011. június 30., csütörtök
11. rész
- Jó napot. Szeretnék kicsit utána olvasni a város történetének. Jelentkeztem a történelem versenyre és mivel nemrég költöztünk ide szeretnék többet tudni a lakóhelyemről.- erősen mosolyogtam a nőre.
- Persze. Van valamilyen konkrét irány ág?- kérdezte lelkesen.
- Nincs. Igazából minden érdekel.- a nő bólintott és eltűnt egy ajtó mögött. Én leültem egy asztalhoz, mire elmém tett egy rakás mappát.
- A feljegyzések a konföderáció óta maradta fent.
- Ó. Ez érdekes! Itt is voltak boszorkány égetések? A nagyanyám régen mesélt erről.
- Boszorkányok? Ó itt nincs semmi természet feletti.- nevetett a nő. Bólintottam és tanulmányozni kezdtem egy mappa tartalmát, legalább is úgy tettem.
" Érdekes ez a lány. Talán szólnom kellene róla Davenek. Egyből a boszorkányokról kérdezett... talán többet tud mint kellene. Szólok Davenek." Azonnal abba hagytam a hallgatózást. A nő elé vetítettem egy telefon csörgésének hangját, majd úgy tettem mintha felvenném a telefonomat.
- Szia. Persze. Most? De... na jó. Persze mindjárt indulok. Szia. Én is téged.- tettetem a beszélgetést. Felálltam és felkaroltam a mappákat. A nő asztalára tettem.
- Sajnálom, de most el kell mennem. Holnap be tudok jönni?
- Igen pénteken és hétvégén vagyunk csak zárva.
- Ó ez nagyszerű. Köszönök mindent. Viszlát.- mondtam és kimentem a kocsiba. Ki ez a Dave? Az új kérdés egészen felkavart. Ez a város mégsem olyan békés, mint ahogy mondják? Beszélnem kell Nortonnal. Haza mentem és lepakoltam a cuccaimat.
- Hogy telt a napod?- kérdezte apu miközben némi ebédet készítettem.
- Jól.
- Ennek örülök. Találtál valamit a levéltárban?
- Ami azt illeti szerintem a nő aki ott dolgozik tud valamit. Szóba hoztam a boszorkány égetéseket a konföderáció után és aztán arra gondolt, hogy talán szólnia kellene rólam valami Davenek. Te ismered talán?
- Dave Ferguson. A polgár mester.- összerezzentem, ahogy apám kimondta a Ferguson nevet.
- Ó. Ez nem tetszik nekem.- a homlokom ráncoltam.- Itt valami nagyon nagy gáz van...
- El kellene költöznünk.
- Nem! Ki van zárva, hogy én még egyszer költözni fogok.- ezzel a témát rövidre zártam. Miután elmosogattam egy könyvel a kezemben sétálni indultam. Átvágtam a temetőn így hamar a kúriához értem.
- Hahó! Van itt valaki?- kérdeztem óvatosan. Nem érkezett válasz ezért elkezdtem megtenni egy kört a ház körül.
- Norton!- kiabáltam, de nem érkezett válasz. Végül bementem az öreg ajtón a házba. Mikor beértem az első gondolatom az volt, hogy ez hatalmas. Egy gyönyörű nagy galéria amihez két lépcső vezetett fel. Még ennyi idő után is szemet kápráztatóan festett. A lépcső öreg volt és szemmel láthatóan ingatag. De valami furcsa belső késztetéstől vezérelve felmentem az emeletre. A bal folyosót választottam és bementem egy üres szobába. Rám törtek a kép rohamok. Pontosan láttam a szobát úgy ahogy annak idején kinézett. Az ágy helyét, a festést, a képeket a falon, az öreg komódot, mely virágokkal volt tele. A sok növény közt egy kép bújt meg. Teljesen értelmetlenül közelebb léptem, hogy megnézhessem a képet. Ez... Ez lehetetlen. A képen én voltam... és aki mellettem állt az most az ajtóban áll és mérgesen figyel engem.
- Te mit keresel itt?!- kérdezte Norton sokkal ellenségesebben, mint ahogy kinézett. A látomásnak vége szakadt és minden kitisztult. De a sokk hatása alatt álltam még bőven.
- Én... Téged.- Norton arca enyhülni látszott.- Még a neved is kiabáltam!
- Menjünk ki innen.- mondta Norton. Bólintottam és követtem ki a házból. Leültünk a platán fára.
- Szóval?- kérdeztem, hogy végre mondjon valamit.
- Miért kerestél?
- Beszélnem kell veled.- mondtam és előadtam neki a vérfarkas támadást és azt sem hagytam ki, hogy mit mondtak nekem a levéltárban.
- Örömmel hallom, hogy a város vezetése még mindig a családom kezében van.- mondta büszkén.
- De most ne ennek örülj hanem mondd el amit tudsz.
- A vérfarkasokról tudok. Hold teltekor, mindig felbukkan egy pár a környéken, de a várost elkerülik. Gondolom azért támadott meg titeket mert a ti házatok már nem tartozik a városhoz. Csak sejtéseim vannak egy varázs határról. Ennél többet nem tudok mondani. Ha egy kicsit később halok meg. Miután polgár mesterré avattak volna akkor tudnék segíteni.
- Varázs határ? Ez olyan amit boszorkányok csinálnak igaz?- Norton bólintott.
- Azt hiszem a lényegre tapintottam.
- Szerintem ne menj vissza a levéltárba. Nem szeretném, hogy bármi bajod essen.
- Nem fog. Köszönöm a segítséget!- mondtam és átöleltem. Az erőm elég egy érintés imitálásához.
- Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni.
- Így is rengeteget segítettél! Nagyon köszönöm. De most megyek apa miatt. Még jövök, majd.- mondtam és haza szaladtam. Felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Új infó van, de apunak nem mondhatom el. Nem tudhatja, hogy szellemekkel barátkozok...
- Persze. Van valamilyen konkrét irány ág?- kérdezte lelkesen.
- Nincs. Igazából minden érdekel.- a nő bólintott és eltűnt egy ajtó mögött. Én leültem egy asztalhoz, mire elmém tett egy rakás mappát.
- A feljegyzések a konföderáció óta maradta fent.
- Ó. Ez érdekes! Itt is voltak boszorkány égetések? A nagyanyám régen mesélt erről.
- Boszorkányok? Ó itt nincs semmi természet feletti.- nevetett a nő. Bólintottam és tanulmányozni kezdtem egy mappa tartalmát, legalább is úgy tettem.
" Érdekes ez a lány. Talán szólnom kellene róla Davenek. Egyből a boszorkányokról kérdezett... talán többet tud mint kellene. Szólok Davenek." Azonnal abba hagytam a hallgatózást. A nő elé vetítettem egy telefon csörgésének hangját, majd úgy tettem mintha felvenném a telefonomat.
- Szia. Persze. Most? De... na jó. Persze mindjárt indulok. Szia. Én is téged.- tettetem a beszélgetést. Felálltam és felkaroltam a mappákat. A nő asztalára tettem.
- Sajnálom, de most el kell mennem. Holnap be tudok jönni?
- Igen pénteken és hétvégén vagyunk csak zárva.
- Ó ez nagyszerű. Köszönök mindent. Viszlát.- mondtam és kimentem a kocsiba. Ki ez a Dave? Az új kérdés egészen felkavart. Ez a város mégsem olyan békés, mint ahogy mondják? Beszélnem kell Nortonnal. Haza mentem és lepakoltam a cuccaimat.
- Hogy telt a napod?- kérdezte apu miközben némi ebédet készítettem.
- Jól.
- Ennek örülök. Találtál valamit a levéltárban?
- Ami azt illeti szerintem a nő aki ott dolgozik tud valamit. Szóba hoztam a boszorkány égetéseket a konföderáció után és aztán arra gondolt, hogy talán szólnia kellene rólam valami Davenek. Te ismered talán?
- Dave Ferguson. A polgár mester.- összerezzentem, ahogy apám kimondta a Ferguson nevet.
- Ó. Ez nem tetszik nekem.- a homlokom ráncoltam.- Itt valami nagyon nagy gáz van...
- El kellene költöznünk.
- Nem! Ki van zárva, hogy én még egyszer költözni fogok.- ezzel a témát rövidre zártam. Miután elmosogattam egy könyvel a kezemben sétálni indultam. Átvágtam a temetőn így hamar a kúriához értem.
- Hahó! Van itt valaki?- kérdeztem óvatosan. Nem érkezett válasz ezért elkezdtem megtenni egy kört a ház körül.
- Norton!- kiabáltam, de nem érkezett válasz. Végül bementem az öreg ajtón a házba. Mikor beértem az első gondolatom az volt, hogy ez hatalmas. Egy gyönyörű nagy galéria amihez két lépcső vezetett fel. Még ennyi idő után is szemet kápráztatóan festett. A lépcső öreg volt és szemmel láthatóan ingatag. De valami furcsa belső késztetéstől vezérelve felmentem az emeletre. A bal folyosót választottam és bementem egy üres szobába. Rám törtek a kép rohamok. Pontosan láttam a szobát úgy ahogy annak idején kinézett. Az ágy helyét, a festést, a képeket a falon, az öreg komódot, mely virágokkal volt tele. A sok növény közt egy kép bújt meg. Teljesen értelmetlenül közelebb léptem, hogy megnézhessem a képet. Ez... Ez lehetetlen. A képen én voltam... és aki mellettem állt az most az ajtóban áll és mérgesen figyel engem.
- Te mit keresel itt?!- kérdezte Norton sokkal ellenségesebben, mint ahogy kinézett. A látomásnak vége szakadt és minden kitisztult. De a sokk hatása alatt álltam még bőven.
- Én... Téged.- Norton arca enyhülni látszott.- Még a neved is kiabáltam!
- Menjünk ki innen.- mondta Norton. Bólintottam és követtem ki a házból. Leültünk a platán fára.
- Szóval?- kérdeztem, hogy végre mondjon valamit.
- Miért kerestél?
- Beszélnem kell veled.- mondtam és előadtam neki a vérfarkas támadást és azt sem hagytam ki, hogy mit mondtak nekem a levéltárban.
- Örömmel hallom, hogy a város vezetése még mindig a családom kezében van.- mondta büszkén.
- De most ne ennek örülj hanem mondd el amit tudsz.
- A vérfarkasokról tudok. Hold teltekor, mindig felbukkan egy pár a környéken, de a várost elkerülik. Gondolom azért támadott meg titeket mert a ti házatok már nem tartozik a városhoz. Csak sejtéseim vannak egy varázs határról. Ennél többet nem tudok mondani. Ha egy kicsit később halok meg. Miután polgár mesterré avattak volna akkor tudnék segíteni.
- Varázs határ? Ez olyan amit boszorkányok csinálnak igaz?- Norton bólintott.
- Azt hiszem a lényegre tapintottam.
- Szerintem ne menj vissza a levéltárba. Nem szeretném, hogy bármi bajod essen.
- Nem fog. Köszönöm a segítséget!- mondtam és átöleltem. Az erőm elég egy érintés imitálásához.
- Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni.
- Így is rengeteget segítettél! Nagyon köszönöm. De most megyek apa miatt. Még jövök, majd.- mondtam és haza szaladtam. Felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Új infó van, de apunak nem mondhatom el. Nem tudhatja, hogy szellemekkel barátkozok...
2011. június 25., szombat
10. rész
Spagettit ettünk apuval és néztük az esti sorozatokat a tévében. A reklám alatt az iskoláról kérdezgetett.
- Holnap lesz tesi óránk... azt hiszem.- mondtam és a kezébe adtam egy pohár tejet.
- Régen jó voltál tornából. Jelentkezel valami iskolai tevékenységre?
- Nem tudom. Talán. Tudod ki szeretném deríteni, hogy mit akart az a vérfarkas. Holnap benézek a városi levéltárba.
- Manta, ne foglalkozz vele és akkor ők sem foglalkoznak majd velünk.
- Apa, ezt te sem gondolod komolyan!- mondtam és felmentem a szobámba. Az ölembe vettem a laptopomat és elkezdtem írni egy levelet:
" Anya.
Most sem vagy velünk... és adja az ég, hogy ne lássalak újra így, de mégis hiányzol. Olyan nehéz egyedül helytállnom. Apa pont olyan makacs, mint régen. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem foglalkozunk a bennünket ért támadással. Ahányszor rá nézek csak a te hibádat látom. Te keverted bele őt. Megszállottan hajszolja a normális életet. Egyszerűen nem akarja elhinni, hogy ez már sosem lesz olyan, mint régen! A történt elmúlt és te már sosem fogsz újra a családunk része lenni. Te itt hagytál minket. Nem fogom megérteni, hogy miért tetted ezt. De mi akkor is szeretünk. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy érzem apa néma szenvedését. Őt sebezted meg a legjobban. Remélem... most bárhol is létezel... tudod, hogy mi... mi igazán szerettünk. "
A levél elküldetlenül hevert egy mappában, mint már sok más levél egyazon címzéssel: Anya. A laptopot a földre tettem és kimásztam az ablakom helyén. Leültem a tetőre és a csillagokat néztem. A tekintetem elég hamar elkalandozott a temető irányába. Norton járt a fejemben. Ő is tudhat valamit. Hűvös szellő csapta meg az oldalam. Ráfordultam az arcommal, mint ha láthatnám honnan fúj. Egy pillanatra mintha Fegan arcát láttam volna a fák közt. Megráztam a fejem. Lehetetlen nem éreztem a közelben egy ember jelenlétét sem. Visszamásztam a szobámba és elaludtam az ágyban. Reggel túl korán csörgött az óra. Későbbre állítottam, de nem tudtam vissza aludni így csináltam reggelit apának is és betettem a hűtőbe. Túl korán értem be az iskolába. A személyzeten kívül alig tartózkodtak diákok az épületben. Elindultam a szekrényem felé, hogy bepakoljam a könyveimet, mikor megláttam ahogy Fegan lép ki az irodából egy táskával. Körülnézett a folyosón, de mint ha meg sem látott volna engem, majd kiment az ajtón. Hátrafordultam, de nem volt mögöttem senki. Gyorsan bepakoltam a szekrényembe, majd kimentem az udvarra és leültem egy padra. Nem telt sok időbe, hogy Loren és Mickey rám találjon.
- Heló!- mondta Loren hangosan jó nagy mosollyal.
- Sziasztok.- mondtam halkan és egy apró kis mosollyal gyengéden intettem feléjük.
- Ugyan!- Loren mereven és mogorván nézett rám.- Nem szabad ilyen fa pofát vágni a naphoz! Mosolyogni kell és akkor a világ is rád mosolyog!
- Ó... hát persze. Loren és az ostoba okosságai!- undokoskodott Steph.
- Már megbocsáss... Téged ki kérdezett?- mondta Loren olyan ellenségesen, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ő így is tud beszélni.
- Amerikában élünk hahó... ez itt nem Kína.
- Japán vagyok szőke...- mondta Loren.
- Egyre megy. A sárga az mindig sárga marad.
- Állj le Steph!- mondta Mickey.
- Nekem csak ne parancsolgasson egy ilyen kis senkiházi pizza futár!- förmedt rá. Steph rám nézett.
- Mi az? Most én jövök?
- Nem tudom mért van annyira odáig tőled Tim. Semmi átlagon felüli nincs benned.- jelentette ki.
- Ha neked az egzotikumok átlagosak Barbie...- vontam meg a vállam. Steph durcásan megfordul és hátradobta szőke haját.
- Jól ki osztottad!- dicsért meg Loren.
- Nem szeretem ha sértegetik a barátaimat.- jelentettem ki büszkén.
Tesi órán együtt futottunk Lorennel.
- Te jelentkezel szak körre?
- Nincs semmi jó. Mondanám, hogy legyünk szurkoló csajok, de a csapat feje Steph.
- Kiállhatatlan egy csaj.
- Én sem értem, hogy tudta elviselni Tim.- rázta a fejét Loren. Egy újabb körhöz értünk. Ekkor láttuk meg ahogy a foci csapat kikocog a pályára és elkezdi a bemelegítést.
- Hmm...- kuncogott Loren.
- Hé! Ezt nekem kéne mondanom. Neked van pasid!- nevettem.
- Nézd már! Tim neked integet.- odakaptam a fejem és valóban. Mosolyogva vissza intettem és tovább futottam Lorennel az oldalamon.
- Mit csinálsz szombaton?- kérdeztem Lorent.
- Eljövünk az évad nyitó meccsre.
- Te és Mickey?
- Meg te is. Te kis buta...- nevetett.
- Tudod apu nincs túl jó bőrben, otthon kellene maradnom vele.
- Manta lazíts! Apud biztos nem bánja ha egy estét velünk töltesz. Mickey hazavisz a meccs után! El kell jönnöd.
- Megkérdezem.
- Ha nem velünk jössz akkor Tim úgyis el fog hívni. Akkor pedig a kispadon játszhatod a rajongó szerepét. Ezt nem akarod.- oktatott ki.
- Igazad van.- értettem egyet.
- Tim egyfolytában téged néz. Olyan aranyos teljesen beléd esett.- kuncogott.
- Dehogyis!- tiltakoztam, pedig pontosan tudtam mi jár Tim fejében.
Iskola után első utam a levéltárba vezetett. Egy szürke épület a városházától nem messze. Bementem az ajtón és fel a vörös szőnyeggel fedett lépcsőn. A falak fehérek voltak és sötétbarna polcokon sorakoztak a mappák és könyvek. A pult mögött egy vöröses szőke hajú idős nő ült, hátul kontyba fogta a haját. Szemüveget viselt, ami gyöngyös pánttal volt a nyakába akasztva.
- Segíthetek valamiben?
- Holnap lesz tesi óránk... azt hiszem.- mondtam és a kezébe adtam egy pohár tejet.
- Régen jó voltál tornából. Jelentkezel valami iskolai tevékenységre?
- Nem tudom. Talán. Tudod ki szeretném deríteni, hogy mit akart az a vérfarkas. Holnap benézek a városi levéltárba.
- Manta, ne foglalkozz vele és akkor ők sem foglalkoznak majd velünk.
- Apa, ezt te sem gondolod komolyan!- mondtam és felmentem a szobámba. Az ölembe vettem a laptopomat és elkezdtem írni egy levelet:
" Anya.
Most sem vagy velünk... és adja az ég, hogy ne lássalak újra így, de mégis hiányzol. Olyan nehéz egyedül helytállnom. Apa pont olyan makacs, mint régen. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem foglalkozunk a bennünket ért támadással. Ahányszor rá nézek csak a te hibádat látom. Te keverted bele őt. Megszállottan hajszolja a normális életet. Egyszerűen nem akarja elhinni, hogy ez már sosem lesz olyan, mint régen! A történt elmúlt és te már sosem fogsz újra a családunk része lenni. Te itt hagytál minket. Nem fogom megérteni, hogy miért tetted ezt. De mi akkor is szeretünk. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy érzem apa néma szenvedését. Őt sebezted meg a legjobban. Remélem... most bárhol is létezel... tudod, hogy mi... mi igazán szerettünk. "
A levél elküldetlenül hevert egy mappában, mint már sok más levél egyazon címzéssel: Anya. A laptopot a földre tettem és kimásztam az ablakom helyén. Leültem a tetőre és a csillagokat néztem. A tekintetem elég hamar elkalandozott a temető irányába. Norton járt a fejemben. Ő is tudhat valamit. Hűvös szellő csapta meg az oldalam. Ráfordultam az arcommal, mint ha láthatnám honnan fúj. Egy pillanatra mintha Fegan arcát láttam volna a fák közt. Megráztam a fejem. Lehetetlen nem éreztem a közelben egy ember jelenlétét sem. Visszamásztam a szobámba és elaludtam az ágyban. Reggel túl korán csörgött az óra. Későbbre állítottam, de nem tudtam vissza aludni így csináltam reggelit apának is és betettem a hűtőbe. Túl korán értem be az iskolába. A személyzeten kívül alig tartózkodtak diákok az épületben. Elindultam a szekrényem felé, hogy bepakoljam a könyveimet, mikor megláttam ahogy Fegan lép ki az irodából egy táskával. Körülnézett a folyosón, de mint ha meg sem látott volna engem, majd kiment az ajtón. Hátrafordultam, de nem volt mögöttem senki. Gyorsan bepakoltam a szekrényembe, majd kimentem az udvarra és leültem egy padra. Nem telt sok időbe, hogy Loren és Mickey rám találjon.
- Heló!- mondta Loren hangosan jó nagy mosollyal.
- Sziasztok.- mondtam halkan és egy apró kis mosollyal gyengéden intettem feléjük.
- Ugyan!- Loren mereven és mogorván nézett rám.- Nem szabad ilyen fa pofát vágni a naphoz! Mosolyogni kell és akkor a világ is rád mosolyog!
- Ó... hát persze. Loren és az ostoba okosságai!- undokoskodott Steph.
- Már megbocsáss... Téged ki kérdezett?- mondta Loren olyan ellenségesen, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ő így is tud beszélni.
- Amerikában élünk hahó... ez itt nem Kína.
- Japán vagyok szőke...- mondta Loren.
- Egyre megy. A sárga az mindig sárga marad.
- Állj le Steph!- mondta Mickey.
- Nekem csak ne parancsolgasson egy ilyen kis senkiházi pizza futár!- förmedt rá. Steph rám nézett.
- Mi az? Most én jövök?
- Nem tudom mért van annyira odáig tőled Tim. Semmi átlagon felüli nincs benned.- jelentette ki.
- Ha neked az egzotikumok átlagosak Barbie...- vontam meg a vállam. Steph durcásan megfordul és hátradobta szőke haját.
- Jól ki osztottad!- dicsért meg Loren.
- Nem szeretem ha sértegetik a barátaimat.- jelentettem ki büszkén.
Tesi órán együtt futottunk Lorennel.
- Te jelentkezel szak körre?
- Nincs semmi jó. Mondanám, hogy legyünk szurkoló csajok, de a csapat feje Steph.
- Kiállhatatlan egy csaj.
- Én sem értem, hogy tudta elviselni Tim.- rázta a fejét Loren. Egy újabb körhöz értünk. Ekkor láttuk meg ahogy a foci csapat kikocog a pályára és elkezdi a bemelegítést.
- Hmm...- kuncogott Loren.
- Hé! Ezt nekem kéne mondanom. Neked van pasid!- nevettem.
- Nézd már! Tim neked integet.- odakaptam a fejem és valóban. Mosolyogva vissza intettem és tovább futottam Lorennel az oldalamon.
- Mit csinálsz szombaton?- kérdeztem Lorent.
- Eljövünk az évad nyitó meccsre.
- Te és Mickey?
- Meg te is. Te kis buta...- nevetett.
- Tudod apu nincs túl jó bőrben, otthon kellene maradnom vele.
- Manta lazíts! Apud biztos nem bánja ha egy estét velünk töltesz. Mickey hazavisz a meccs után! El kell jönnöd.
- Megkérdezem.
- Ha nem velünk jössz akkor Tim úgyis el fog hívni. Akkor pedig a kispadon játszhatod a rajongó szerepét. Ezt nem akarod.- oktatott ki.
- Igazad van.- értettem egyet.
- Tim egyfolytában téged néz. Olyan aranyos teljesen beléd esett.- kuncogott.
- Dehogyis!- tiltakoztam, pedig pontosan tudtam mi jár Tim fejében.
Iskola után első utam a levéltárba vezetett. Egy szürke épület a városházától nem messze. Bementem az ajtón és fel a vörös szőnyeggel fedett lépcsőn. A falak fehérek voltak és sötétbarna polcokon sorakoztak a mappák és könyvek. A pult mögött egy vöröses szőke hajú idős nő ült, hátul kontyba fogta a haját. Szemüveget viselt, ami gyöngyös pánttal volt a nyakába akasztva.
- Segíthetek valamiben?
2011. május 29., vasárnap
2011. május 11., szerda
2011. május 10., kedd
8.rész (Jó hosszú lett szerintem.)
Első nap az iskolában. Valahogy éreztem , hogy szörnyű lesz. Néha igazán antiszociális egyéniség tudok lenni. Az elmúlt fél évben pedig a hallgatás került előtérbe. Könyvem nem volt, csak egy papírom ami azt bizonyította, hogy az iskola tanulója vagyok. Bedobtam a táskámba pár szendvicset és elindultam a suliba. Ahogy begurultam a parkolóba kíváncsi szemek tapadtak a kocsimra. Kiszálltam és a szemek követni kezdtek. Besétáltam az irodába, hogy megtudjak valami értelmeset. Nem én voltam az egyedüli. Leültem a váróban lévő fotelre és bámultam ki az ablakon. A szél a leveleket pofozgatta, szinte hallottam a hangjukat mikor félbe szakította valaki a merengésem.
- Jöjjön be Ms. Mickens.- a titkár nő aki szólított, magas volt a fogai sárgák és kuszák, vörös haja egy rendezett csimbók volt. Nem volt egy mai tyúk. Blézert viselt egy terítő mintájú blúzzal és egy fertelmes cipőt. Nem voltam az a nagy divatozós soha. De ez a stílus még engem is kiakasztott. Felálltam és követtem a nőt.
- Szóval mit szeretnél tudni?- kérdezte.
- Talán adhatna nekem egy órarendet.- javasoltam.
- Órarendet az első órán kap majd.
- És az mikor is lesz?
- Nyolckor.- jelentette ki lenéző hangsúllyal. Tudom, hogy ez egy általános dolog volt, de meg kellett bizonyosodnom róla.
- És hol?- kérdeztem. " Hát ez a lány semmit sem tud?!"
- A hatos teremben.- mondta miután levette a szemét egy táblázatról. Nyilván azt nézte meg melyik osztályba tartozok.
- Rendeben. Köszönök mindent.- azaz semmit. Kimentem az irodából. Kérdezősködtem volna még, de nem bírtam elviselni ezt a nőt. A folyosókon mindenki megbámult, de senki sem jött oda hozzám. Nem bántam. Fél óra járkálás után eldöntöttem, hogy megkérdezek valakit merre is van az a hatos terem. Mindenki engem nézett. Az összes létező porcikámat láttam az összes létező szemszögből. Irritált ez a sok gondolat. Végül kiszúrtam egy lányt aki a szekrényével birizgált. Ő volt az egyetlen aki nem rám gondolt. Ő arra gondolt, hogy vajon hiányozni fog-e a kis öccsének ha felébred és, hogy vajon idén is ugyan az lesz e a matek tanára.
- Szia.- szólítottam meg. Megfordult és végigmért. "Nem ismerem."
- Szia.
- Manta Mickens vagyok. Most költöztünk ide és még új vagyok a suliban meg tudnád mondani merre van a hatos terem?- hadartam idegesen. "Ó hát róla beszél mindenki."
- Persze. Menj végig ezen a folyosón arra.- mutatta.- Aztán fordulj balra számolj egy kettő három ajtót és ott lesz bal oldalon egy levágás. Van ott egy ajtó és felette van egy bazinagy hatos. Megtalálod.- bíztatott. Kedvesnek tűnt és a gondolataiban sem volt semmi hátsó szándék.
- Hogy nem vettem észre!- nevettem és a homlokomra csaptam.
- Van ez így. Biztos vagyok benne, hogy én sem vettem volna észre a te helyedben.
- Ezt miből gondolod?
- Á ezt csak tudom. Melyik osztályba fogsz járni?
-Fogalmam sincs. Az irodán egy árva mukkot sem mondtak csak hogy az első óra nyolckor van a hatosban.
- Mrs. Marrot egy igazi hárpia. Ne is törődj vele.- legyintett. Felharsant a csengő és mindenki elindult valahová.
- Hát akkor szia. Remélem találkozunk még. Hogy is hívnak?
- Loren. Loren Woodstock. És én is remélem, hogy még találkozunk.- mondta és megölelt. Hát itt ekkora divat ez az ölelgetés? Elindultam az útvonalon amit mondott és meg is találtam a hatos termet. Beléptem az ajtón és két tucat szem pár szegeződött rám. A tanári asztalhoz döcögtem.
- Jó napot Manta Mickens vagyok.-mondtam a tanárnak.
- Á igen Ms. Mickens. A nevem Gabriel Anton. Üljön le kérem valahová. Például ott hátul. -mondta és rámutatott. Egy üres pad. Szuper. Hátramentem és leültem. Elővettem a tollam és egy jegyzet füzetet amit utólag pakoltam be. A tanár beszélni kezdett. Lediktálta az órarendet elmondta melyik tanár milyen tantárgyat tanít. Hallottam a gondolataiban, hogy ezt külön az én kedvemért tette. Az irántam való érdeklődés egész nap megmaradt. Az első órán szerencsére hátul tudtam helyet foglalni,de voltak páran akik hátranéztek, hogy megbámulhassanak. Ez a baj az ilyen apró közösségekkel. Ami új az szenzációs! Mikor kicsengettek Mr. Anton az asztalához hívott.
- Manta keress meg következő szünetben próbálok fénymásolni neked egy térképet.- ajánlotta fel.
- Köszönöm Mr. Anton az igazán remek lenne.- mondtam hálásan. Már most tudtam, hogy Mr. Anton - a történelem tanát - lesz a kedvenc tanárom. Mikor kiléptem az ajtón oldalba lökött egy lány.
- Szia. Steph Alcey vagyok.- mondta és a kezét nyújtotta. Kezet ráztunk.
- Heló, Manta vagyok.
- Milyen cuki ez a név. Bár én a kígyómnak adtam volna ilyen nevet.- kuncogott.
- Aha.- mondtam bizonytalanul. Nem volt szimpatikus ez a lány. Mégis ki köszönne neked úgy hogy előtte jól oldalba ver?
- Persze nincs kígyóm!- mentegetőzött. Elkezdett mellettem sétálni és végig kérdezgetett.
- Honnan jöttetek?
- New York-ból.
- Ó én még sosem voltam nagyvárosban, de amint befejeztem a sulit Los Angelesbe költözök. Az anyám szerint azonnal híres leszek...- locsogta. Ekkor megpillantottam Lorent aki egy nyurga fekete hajú sráccal beszélgetett.
- Loren!- kiáltottam és integettem neki. Faképnél hagytam a papoló Stephet aki csak tátogott azon a sületlenségen, hogy én ott hagytam őt azért, hogy Lorennel beszélgessek. Nem érdekelt.
- Mi újság csajszi milyen volt az első órád?- kérdezte.
- Borzasztó. Mindenki engem bámult, de Mr. Anton nagyon kedves volt.
- El kell, hogy szomorítsalak még most is mindenki téged bámul. Ő itt a barátom Mickey.
- Heló.- mondta mély öblös hangján. Meglepődtem. Mickey vékony volt és magas. Igazi piszkafa. Nem volt se jóképű, sem csúnya. Mindössze átlagos volt. A mély hangja igazán meglepett azt hittem vékonyabb hang fog köszönni nekem.
- Szia.- mondtam és kezet ráztunk. Már kezdtem bízni benne, hogy nem fognak megölelni ahányszor találkozom valakivel mikor magához húzott. Megborzongtam és hátrébb léptem.
- Hol lessz a kövi órád?- kérdezte Loren. Felcsaptam a jegyzetfüzet borító lapját és megnéztem.
- A négyesben... Mrs. Mottal. Biológia?
- Nekem is! Szuper! Ülünk együtt?- kérdezte lelkesen.
- Aha.- hápogtam.
- Csak aztán el ne csaklizd a barátnőmet!- vigyorgott Mickey. Halványan bajsza volt és fura,de egész hasonlított Mickey egérre a hegyes orrával és a fekete, göndör hajával. Követtem Lorent a biológia teremhez közben azt hallgattam, hogy magyarázza kicsoda is ez a Steph.
- Ő a suli "legmenőbb" csaja. Régen Tim Brownal járt. Ők voltak az álompár. Tudod a szokásos sztori.
- Igen értem. És te vagy a kívülálló vagy mi?
- Nem én normális vagyok... végülis igen.- jelentette ki.
- Szerintem is normális vagy.- nyugtáztam nevetve. Bementünk az osztályba és Loren segített nekem helyet szerezni hátul. Maga mellett. A tanár levezette a tantervet én pedig szorgalmasan jegyzeteltem. Loren jókat nevetett rajtam írás közben. Azt mondta ne legyek ilyen stréber, de nem figyeltem rá. A következő órám matek volt és lényegében ugyan az történt mint biológián annyi különbséggel, hogy most nem Loren volt a pad társam, hanem egy Duke nevű srác és a legelső padban ültem, a köz szemle tárgyaként. Mikor kiléptem az ajtón elindultam megkeresni Mr. Antont. Útközben hozzám csapódott Loren és Mickey is. A tanári szoba előtt beszélgetett egy magas szőkés vöröses hajú nővel.
- Ő Ms. Gollstein. Vigyázz vele! Haláli egy irodalom tanár!- oktatott Loren. Erősen bólogattam.
- Ó Ms. Mickens!- kiáltott fel Mr. Anton mikor meglátott minket. Fiatal jóképű pasas volt. A legtöbb lánynak bejött a suliban, de én és Loren kifejezetten nem közéjük tartoztunk. Odamentünk és hápogtunk valami köszönés félét.
- Látom máris szereztél barátokat.- mosolygott. Őszinte mosoly volt. Sugárzott belőle a boldogság. Érdekes volt, hogy lehet valaki ennyire őszinte.
- Hozom is a térképet. Gondolom Loren és Mickey szívesen segítenek ebéd közben bejelölni a legrövidebb utakat egyes helyekre.- mondta és bement a tanáriba.
- Ismeritek egymást előzőleg?- kérdezte Mickey.
- Nem.
- Pedig most még a szokottnál is kedvesebb.- mormolta.
- Lehet bejössz neki!- ugratott Loren.
- Dehogy!- legyintettem. Mr. Anton kijött egy halom papírral a kezében. Látta az ijedségemet ezért elmosolyodott.
- Nyugi ez nem mind az. Csak ez.- mondta és a kezembe nyomott egy papírt.- A többi hirdetés. Történelem versenyt rendezünk. Nincs kedvetek jelentkezni?
- Köszönöm Mr. Anton, de most nincs időm csak a tananyagra... tudja a kisöcsém.- érvelt Loren. Észre sem vettem, hogy Mickey eltűnt.
- Még átgondolom.- mondtam gyorsan. Mr. Anton bólintott majd eltűnt a lapokkal.
- Nem túl jó leszerelő duma.
- Nem is annak szántam. Tényleg átgondolom.- Loren vállat vont és elsétáltunk az ebédlőbe. Leültünk egy asztalhoz. Én nekiálltam majszolni a szendvicseimet Loren, pedig vett egy pizzát. Mindenki minket nézett. Páran oda jöttek bemutatkozni, de nem tudtam megjegyezni a nevüket. Már majdnem végeztem a második szendvicsel. Loren épp bejelölt pár útvonalat egy piros filccel, mikor odatipegett az asztalunkhoz Tim és két (gondolom) barátja. Tim leült mellém a másik két srác, pedig Lorent fogták közre.
- Hű micsoda dísz csürhe.- bődült fel Loren.
- Kétlem, hogy sokáig maradnának.- válaszoltam és mérgesen Timre néztem.
- Szóval még mindig haragszol...- állapította meg.
- Eltaláltad.
- Nem tudom mit mondjak.- vallotta be hosszas gondolkodás után. Tudta, hogy a sajnálom szöveggel nem menne semmire.
- Menj el. Kérlek. Túl kell tennem magam ezen. Nem voltam felkészülve erre a sok mindenre. Megalázó volt az a kis jelenet, azzal a másik sráccal. Értsd ezt meg. Megígértem, hogy szólni fogok, de még nem jött el ennek az ideje.- magyaráztam.
- Rendben.- mondta és felállt. A másik kettő is és elmentek.
- Ugye tudod, hogy ezt meg kell magyaráznod. Ez a hármas nem szokott csak úgy odaülni akárkihez.
- Valahogy sejtettem...
- Jöjjön be Ms. Mickens.- a titkár nő aki szólított, magas volt a fogai sárgák és kuszák, vörös haja egy rendezett csimbók volt. Nem volt egy mai tyúk. Blézert viselt egy terítő mintájú blúzzal és egy fertelmes cipőt. Nem voltam az a nagy divatozós soha. De ez a stílus még engem is kiakasztott. Felálltam és követtem a nőt.
- Szóval mit szeretnél tudni?- kérdezte.
- Talán adhatna nekem egy órarendet.- javasoltam.
- Órarendet az első órán kap majd.
- És az mikor is lesz?
- Nyolckor.- jelentette ki lenéző hangsúllyal. Tudom, hogy ez egy általános dolog volt, de meg kellett bizonyosodnom róla.
- És hol?- kérdeztem. " Hát ez a lány semmit sem tud?!"
- A hatos teremben.- mondta miután levette a szemét egy táblázatról. Nyilván azt nézte meg melyik osztályba tartozok.
- Rendeben. Köszönök mindent.- azaz semmit. Kimentem az irodából. Kérdezősködtem volna még, de nem bírtam elviselni ezt a nőt. A folyosókon mindenki megbámult, de senki sem jött oda hozzám. Nem bántam. Fél óra járkálás után eldöntöttem, hogy megkérdezek valakit merre is van az a hatos terem. Mindenki engem nézett. Az összes létező porcikámat láttam az összes létező szemszögből. Irritált ez a sok gondolat. Végül kiszúrtam egy lányt aki a szekrényével birizgált. Ő volt az egyetlen aki nem rám gondolt. Ő arra gondolt, hogy vajon hiányozni fog-e a kis öccsének ha felébred és, hogy vajon idén is ugyan az lesz e a matek tanára.
- Szia.- szólítottam meg. Megfordult és végigmért. "Nem ismerem."
- Szia.
- Manta Mickens vagyok. Most költöztünk ide és még új vagyok a suliban meg tudnád mondani merre van a hatos terem?- hadartam idegesen. "Ó hát róla beszél mindenki."
- Persze. Menj végig ezen a folyosón arra.- mutatta.- Aztán fordulj balra számolj egy kettő három ajtót és ott lesz bal oldalon egy levágás. Van ott egy ajtó és felette van egy bazinagy hatos. Megtalálod.- bíztatott. Kedvesnek tűnt és a gondolataiban sem volt semmi hátsó szándék.
- Hogy nem vettem észre!- nevettem és a homlokomra csaptam.
- Van ez így. Biztos vagyok benne, hogy én sem vettem volna észre a te helyedben.
- Ezt miből gondolod?
- Á ezt csak tudom. Melyik osztályba fogsz járni?
-Fogalmam sincs. Az irodán egy árva mukkot sem mondtak csak hogy az első óra nyolckor van a hatosban.
- Mrs. Marrot egy igazi hárpia. Ne is törődj vele.- legyintett. Felharsant a csengő és mindenki elindult valahová.
- Hát akkor szia. Remélem találkozunk még. Hogy is hívnak?
- Loren. Loren Woodstock. És én is remélem, hogy még találkozunk.- mondta és megölelt. Hát itt ekkora divat ez az ölelgetés? Elindultam az útvonalon amit mondott és meg is találtam a hatos termet. Beléptem az ajtón és két tucat szem pár szegeződött rám. A tanári asztalhoz döcögtem.
- Jó napot Manta Mickens vagyok.-mondtam a tanárnak.
- Á igen Ms. Mickens. A nevem Gabriel Anton. Üljön le kérem valahová. Például ott hátul. -mondta és rámutatott. Egy üres pad. Szuper. Hátramentem és leültem. Elővettem a tollam és egy jegyzet füzetet amit utólag pakoltam be. A tanár beszélni kezdett. Lediktálta az órarendet elmondta melyik tanár milyen tantárgyat tanít. Hallottam a gondolataiban, hogy ezt külön az én kedvemért tette. Az irántam való érdeklődés egész nap megmaradt. Az első órán szerencsére hátul tudtam helyet foglalni,de voltak páran akik hátranéztek, hogy megbámulhassanak. Ez a baj az ilyen apró közösségekkel. Ami új az szenzációs! Mikor kicsengettek Mr. Anton az asztalához hívott.
- Manta keress meg következő szünetben próbálok fénymásolni neked egy térképet.- ajánlotta fel.
- Köszönöm Mr. Anton az igazán remek lenne.- mondtam hálásan. Már most tudtam, hogy Mr. Anton - a történelem tanát - lesz a kedvenc tanárom. Mikor kiléptem az ajtón oldalba lökött egy lány.
- Szia. Steph Alcey vagyok.- mondta és a kezét nyújtotta. Kezet ráztunk.
- Heló, Manta vagyok.
- Milyen cuki ez a név. Bár én a kígyómnak adtam volna ilyen nevet.- kuncogott.
- Aha.- mondtam bizonytalanul. Nem volt szimpatikus ez a lány. Mégis ki köszönne neked úgy hogy előtte jól oldalba ver?
- Persze nincs kígyóm!- mentegetőzött. Elkezdett mellettem sétálni és végig kérdezgetett.
- Honnan jöttetek?
- New York-ból.
- Ó én még sosem voltam nagyvárosban, de amint befejeztem a sulit Los Angelesbe költözök. Az anyám szerint azonnal híres leszek...- locsogta. Ekkor megpillantottam Lorent aki egy nyurga fekete hajú sráccal beszélgetett.
- Loren!- kiáltottam és integettem neki. Faképnél hagytam a papoló Stephet aki csak tátogott azon a sületlenségen, hogy én ott hagytam őt azért, hogy Lorennel beszélgessek. Nem érdekelt.
- Mi újság csajszi milyen volt az első órád?- kérdezte.
- Borzasztó. Mindenki engem bámult, de Mr. Anton nagyon kedves volt.
- El kell, hogy szomorítsalak még most is mindenki téged bámul. Ő itt a barátom Mickey.
- Heló.- mondta mély öblös hangján. Meglepődtem. Mickey vékony volt és magas. Igazi piszkafa. Nem volt se jóképű, sem csúnya. Mindössze átlagos volt. A mély hangja igazán meglepett azt hittem vékonyabb hang fog köszönni nekem.
- Szia.- mondtam és kezet ráztunk. Már kezdtem bízni benne, hogy nem fognak megölelni ahányszor találkozom valakivel mikor magához húzott. Megborzongtam és hátrébb léptem.
- Hol lessz a kövi órád?- kérdezte Loren. Felcsaptam a jegyzetfüzet borító lapját és megnéztem.
- A négyesben... Mrs. Mottal. Biológia?
- Nekem is! Szuper! Ülünk együtt?- kérdezte lelkesen.
- Aha.- hápogtam.
- Csak aztán el ne csaklizd a barátnőmet!- vigyorgott Mickey. Halványan bajsza volt és fura,de egész hasonlított Mickey egérre a hegyes orrával és a fekete, göndör hajával. Követtem Lorent a biológia teremhez közben azt hallgattam, hogy magyarázza kicsoda is ez a Steph.
- Ő a suli "legmenőbb" csaja. Régen Tim Brownal járt. Ők voltak az álompár. Tudod a szokásos sztori.
- Igen értem. És te vagy a kívülálló vagy mi?
- Nem én normális vagyok... végülis igen.- jelentette ki.
- Szerintem is normális vagy.- nyugtáztam nevetve. Bementünk az osztályba és Loren segített nekem helyet szerezni hátul. Maga mellett. A tanár levezette a tantervet én pedig szorgalmasan jegyzeteltem. Loren jókat nevetett rajtam írás közben. Azt mondta ne legyek ilyen stréber, de nem figyeltem rá. A következő órám matek volt és lényegében ugyan az történt mint biológián annyi különbséggel, hogy most nem Loren volt a pad társam, hanem egy Duke nevű srác és a legelső padban ültem, a köz szemle tárgyaként. Mikor kiléptem az ajtón elindultam megkeresni Mr. Antont. Útközben hozzám csapódott Loren és Mickey is. A tanári szoba előtt beszélgetett egy magas szőkés vöröses hajú nővel.
- Ő Ms. Gollstein. Vigyázz vele! Haláli egy irodalom tanár!- oktatott Loren. Erősen bólogattam.
- Ó Ms. Mickens!- kiáltott fel Mr. Anton mikor meglátott minket. Fiatal jóképű pasas volt. A legtöbb lánynak bejött a suliban, de én és Loren kifejezetten nem közéjük tartoztunk. Odamentünk és hápogtunk valami köszönés félét.
- Látom máris szereztél barátokat.- mosolygott. Őszinte mosoly volt. Sugárzott belőle a boldogság. Érdekes volt, hogy lehet valaki ennyire őszinte.
- Hozom is a térképet. Gondolom Loren és Mickey szívesen segítenek ebéd közben bejelölni a legrövidebb utakat egyes helyekre.- mondta és bement a tanáriba.
- Ismeritek egymást előzőleg?- kérdezte Mickey.
- Nem.
- Pedig most még a szokottnál is kedvesebb.- mormolta.
- Lehet bejössz neki!- ugratott Loren.
- Dehogy!- legyintettem. Mr. Anton kijött egy halom papírral a kezében. Látta az ijedségemet ezért elmosolyodott.
- Nyugi ez nem mind az. Csak ez.- mondta és a kezembe nyomott egy papírt.- A többi hirdetés. Történelem versenyt rendezünk. Nincs kedvetek jelentkezni?
- Köszönöm Mr. Anton, de most nincs időm csak a tananyagra... tudja a kisöcsém.- érvelt Loren. Észre sem vettem, hogy Mickey eltűnt.
- Még átgondolom.- mondtam gyorsan. Mr. Anton bólintott majd eltűnt a lapokkal.
- Nem túl jó leszerelő duma.
- Nem is annak szántam. Tényleg átgondolom.- Loren vállat vont és elsétáltunk az ebédlőbe. Leültünk egy asztalhoz. Én nekiálltam majszolni a szendvicseimet Loren, pedig vett egy pizzát. Mindenki minket nézett. Páran oda jöttek bemutatkozni, de nem tudtam megjegyezni a nevüket. Már majdnem végeztem a második szendvicsel. Loren épp bejelölt pár útvonalat egy piros filccel, mikor odatipegett az asztalunkhoz Tim és két (gondolom) barátja. Tim leült mellém a másik két srác, pedig Lorent fogták közre.
- Hű micsoda dísz csürhe.- bődült fel Loren.
- Kétlem, hogy sokáig maradnának.- válaszoltam és mérgesen Timre néztem.
- Szóval még mindig haragszol...- állapította meg.
- Eltaláltad.
- Nem tudom mit mondjak.- vallotta be hosszas gondolkodás után. Tudta, hogy a sajnálom szöveggel nem menne semmire.
- Menj el. Kérlek. Túl kell tennem magam ezen. Nem voltam felkészülve erre a sok mindenre. Megalázó volt az a kis jelenet, azzal a másik sráccal. Értsd ezt meg. Megígértem, hogy szólni fogok, de még nem jött el ennek az ideje.- magyaráztam.
- Rendben.- mondta és felállt. A másik kettő is és elmentek.
- Ugye tudod, hogy ezt meg kell magyaráznod. Ez a hármas nem szokott csak úgy odaülni akárkihez.
- Valahogy sejtettem...
2011. május 9., hétfő
7. rész
A hétvégét teljesen egyedül töltöttem. Mindössze két alkalommal tettem ki a lábam a házból. Akkor is csak boltba mentem.
Nem bírtam vissza aludni azon az éjszakán. Elővettem egy vígjátékot és nézni kezdtem. A film vicces volt, de nem bírtam rá koncentrálni. Norton járt a fejemben és az, hogy mi történhetett volna. El sem tudom mondani mennyire szégyelltem magam. Kimentem a konyhába és elkezdtem rágcsálni egy almát. Mikor a kukába hajítottam megláttam a pizza dobozát amit Tim hozott. Utáltam ha körülöttem kiabálnak vagy veszekednek. Ha elvesztem a fejem annak soha sincs jó eredménye. Eszembe jutott az a szegény srác és azon tűnődtem egész nap vajon mivel hergelte fel ennyire Timet. Volt a szemében valami földöntúli nem e világi, de nem vádolhattam meg vele, hogy ő sem ember. A mosolya pedig úgy hasonlított az enyémre. Hosszú idő óta az a boldogtalan keserédes mosoly. Pont mint az enyém. Újra és újra átsikáltam a követ és a padlót ahol meghalt a vér farkas. Felmentem és csendben ültem az ágy mellett a földön. A lepedő amit a kitört ablak helyére kötöztem halvány fényt engedett csak a szobába. Végigsimítottam a kezemmel a padlón és csak néztem. Órákig ültem a padlót bámulva és gondolkoztam. Gondolkoztam az elmúlt napokon, hogy mi történt. Olyan nagy keveredés volt a fejemben. Észre sem vettem mennyire csordultig telt. Ez a sok új dolog. Ideköltözünk aztán összebarátkozok egy szellemmel. Megtámad egy vér farkas akit megölök. Elmegyek randizni egy sráccal akiről kiderül, hogy egy agresszív barom. Aztán a szellem, aki a barátom kikezd velem és én viszonozni akarom. És az a srác is a fa alatt. Az idegenről nem is beszélve. Miért üldözte a farkas? Én voltam az eredeti célpontja? Tim miért volt annyira erőszakos? Mivel dühítették fel? Mit akar tőlem Norton és ki az a srác?! Annyi kérdésem volt ezekkel kapcsolatban és senki sincs aki válaszolna. Végül elaludtam a padlón. Az álmomban jelen volt minden kérdésem. Újra álmodtam az elmúlt napok történéseit. Úgy éreztem elnyel a zűrzavar. Felébredtem majd újra elaludtam. Az egész szombatot és vasárnap éjszakát ezzel a fetrengéssel töltöttem. Nem ettem nem ittam. Leizzadtam a rém álmoktól. Vasárnap reggel erőt vettem magamon és vettem egy forró fürdőt. A kádban feküdtem és a plafonban gyönyörködtem mikor eszembe jutott egy igazán fontos részlet.
- Én nem hallottam őt.- motyogtam a levegőbe. Nem hallottam a srác gondolatait aki Timmel veszekedett. Tim ordibált és ordítottak a gondolatai is ezzel széttörte a pajzsomat és mindenki gondolatai a környékről a fejembe tódultak. A nagy kavarodásban pedig észre sem vettem, hogy az egyetlen akit nem hallottam az a fiú volt. Még soha nem találkoztam senkivel sem akinek a gondolatait nem hallottam. Kivétel a szellemek, és a vámpírok, de mikor találkoztunk nappal volt. Ez nagyon érdekelt. Gyorsan végeztem a nagy tisztálkodóssal. Közben gondolkodtam és tisztáztam magamban mindent. Ki fogom deríteni miért történtek ezek! Az első amit tettem az az hogy összepakoltam a házban és felhívtam még pár céget az ablak ügyében. Beszélnem kell Nortonnal, Timmel és azzal a fiúval is. A farkas volt a legveszélyesebb pontja a listámnak, viszont ő hagyta a legkevesebb nyomot. Felvettem valami rendes ruhát feltettem némi sminket és felmentem apához a kórházba.
- Mikor engednek haza?- kérdeztem.
- Azt mondták holnap, ha nem leszek lázas.
- Jaj apu annyira sajnálom ezt az egészet.- mondtam ezredszerre.
- Ki derítettél már valamit?
- Nem.- mondtam bűnbánóan.- El sem hinnéd mennyi minden történt otthon amit ki kell derítenem. Sajnos a támadónkról nem tudok semmit egyenlőre, de minden erőmmel rajta vagyok. Csak hát holnap kezdődik az iskola, még a kkönyveket sem kaptam meg előre. És hívtak parakutatók... megint. Engem kerestek,de azt mondtam nekik, hogy nem ismerem... magam. Szerintem elhitték.
- Manta. Ez óriási hiba volt. Szerinted nem tudták, hogy kit hívnak? Nekem kellett volna felvennem azt a telefont...
- De nem voltál ott. Az én hibámból.
- Mégis, hogy tehetnél te erről. Úgy mondod mint ha te hívtad volna ide.- vádolt.
- Nem.- ismertem be.- Igazad van nem tehetek róla.
- Menj haza késő van.
- Szeretlek apu.- mondtam és adtam egy puszit az arcára.
Nem bírtam vissza aludni azon az éjszakán. Elővettem egy vígjátékot és nézni kezdtem. A film vicces volt, de nem bírtam rá koncentrálni. Norton járt a fejemben és az, hogy mi történhetett volna. El sem tudom mondani mennyire szégyelltem magam. Kimentem a konyhába és elkezdtem rágcsálni egy almát. Mikor a kukába hajítottam megláttam a pizza dobozát amit Tim hozott. Utáltam ha körülöttem kiabálnak vagy veszekednek. Ha elvesztem a fejem annak soha sincs jó eredménye. Eszembe jutott az a szegény srác és azon tűnődtem egész nap vajon mivel hergelte fel ennyire Timet. Volt a szemében valami földöntúli nem e világi, de nem vádolhattam meg vele, hogy ő sem ember. A mosolya pedig úgy hasonlított az enyémre. Hosszú idő óta az a boldogtalan keserédes mosoly. Pont mint az enyém. Újra és újra átsikáltam a követ és a padlót ahol meghalt a vér farkas. Felmentem és csendben ültem az ágy mellett a földön. A lepedő amit a kitört ablak helyére kötöztem halvány fényt engedett csak a szobába. Végigsimítottam a kezemmel a padlón és csak néztem. Órákig ültem a padlót bámulva és gondolkoztam. Gondolkoztam az elmúlt napokon, hogy mi történt. Olyan nagy keveredés volt a fejemben. Észre sem vettem mennyire csordultig telt. Ez a sok új dolog. Ideköltözünk aztán összebarátkozok egy szellemmel. Megtámad egy vér farkas akit megölök. Elmegyek randizni egy sráccal akiről kiderül, hogy egy agresszív barom. Aztán a szellem, aki a barátom kikezd velem és én viszonozni akarom. És az a srác is a fa alatt. Az idegenről nem is beszélve. Miért üldözte a farkas? Én voltam az eredeti célpontja? Tim miért volt annyira erőszakos? Mivel dühítették fel? Mit akar tőlem Norton és ki az a srác?! Annyi kérdésem volt ezekkel kapcsolatban és senki sincs aki válaszolna. Végül elaludtam a padlón. Az álmomban jelen volt minden kérdésem. Újra álmodtam az elmúlt napok történéseit. Úgy éreztem elnyel a zűrzavar. Felébredtem majd újra elaludtam. Az egész szombatot és vasárnap éjszakát ezzel a fetrengéssel töltöttem. Nem ettem nem ittam. Leizzadtam a rém álmoktól. Vasárnap reggel erőt vettem magamon és vettem egy forró fürdőt. A kádban feküdtem és a plafonban gyönyörködtem mikor eszembe jutott egy igazán fontos részlet.
- Én nem hallottam őt.- motyogtam a levegőbe. Nem hallottam a srác gondolatait aki Timmel veszekedett. Tim ordibált és ordítottak a gondolatai is ezzel széttörte a pajzsomat és mindenki gondolatai a környékről a fejembe tódultak. A nagy kavarodásban pedig észre sem vettem, hogy az egyetlen akit nem hallottam az a fiú volt. Még soha nem találkoztam senkivel sem akinek a gondolatait nem hallottam. Kivétel a szellemek, és a vámpírok, de mikor találkoztunk nappal volt. Ez nagyon érdekelt. Gyorsan végeztem a nagy tisztálkodóssal. Közben gondolkodtam és tisztáztam magamban mindent. Ki fogom deríteni miért történtek ezek! Az első amit tettem az az hogy összepakoltam a házban és felhívtam még pár céget az ablak ügyében. Beszélnem kell Nortonnal, Timmel és azzal a fiúval is. A farkas volt a legveszélyesebb pontja a listámnak, viszont ő hagyta a legkevesebb nyomot. Felvettem valami rendes ruhát feltettem némi sminket és felmentem apához a kórházba.
- Mikor engednek haza?- kérdeztem.
- Azt mondták holnap, ha nem leszek lázas.
- Jaj apu annyira sajnálom ezt az egészet.- mondtam ezredszerre.
- Ki derítettél már valamit?
- Nem.- mondtam bűnbánóan.- El sem hinnéd mennyi minden történt otthon amit ki kell derítenem. Sajnos a támadónkról nem tudok semmit egyenlőre, de minden erőmmel rajta vagyok. Csak hát holnap kezdődik az iskola, még a kkönyveket sem kaptam meg előre. És hívtak parakutatók... megint. Engem kerestek,de azt mondtam nekik, hogy nem ismerem... magam. Szerintem elhitték.
- Manta. Ez óriási hiba volt. Szerinted nem tudták, hogy kit hívnak? Nekem kellett volna felvennem azt a telefont...
- De nem voltál ott. Az én hibámból.
- Mégis, hogy tehetnél te erről. Úgy mondod mint ha te hívtad volna ide.- vádolt.
- Nem.- ismertem be.- Igazad van nem tehetek róla.
- Menj haza késő van.
- Szeretlek apu.- mondtam és adtam egy puszit az arcára.
2011. május 8., vasárnap
6. rész
-És ez az egy templom van?- kérdeztem a főtéren állva.
- Igen. Miért?
- Á semmi.- legyintettem és körbefordultam. Az egyik fa alatt észre vettem egy srácot. Minket nézett és olyan furcsa keserédes mosolya volt. Visszafordultam Timhez és hallgattam a meséjét a templommal kapcsolatban, hogy a szülei, hogyan házasodtak itt össze. Az járt a fejében, hogy egyszer talán velem fog itt összeházasodni. Utáltam, hogy hallom mindenki minden apró kis titkát minden egyes ki nem mondott szavát. Az agyamra ment mikor a srácok elképzeltek meztelenül. Ettől függetlenül néha jól jött. Viszont nehéz volt titokban tartani.
- Hahó. Valami baj van?- kérdezte Tim.
- Dehogyis miért?
- Csak olyan furcsán néztél a fákra mi van ott?- mondta és arra nézett ő is.- Ó, már értem.
- De...- mondtam volna, de Tim elindult az ismeretlen srác felé és mikor odaért meglökte a vállát.
- Te meg mit képzelsz magadról, hogy megint ide jössz és tönkre teszed a napomat!- hallatszott a hangja. Utána szaladtam és próbáltam eltolni a sráctól.
- Tim, hagyd már nem csinált semmit csak itt állt! Tim!- kiabáltam vele, de félre söpört.
- Szóval te így szoktál bemutatkozni?- kérdezte az ismeretlen srác. Nem tudtam kitől kérdezte tőlem vagy Timtől mert a mondat elején még engem figyelt, aztán Timre nézett.
- Te csak fogd be a szád!- utasította Tim és újra meglökte.
- Tim fejezd be! Igaza van!- mondtam és durcásan karba tettem a kezem.
- De hát pont ezt akarta elérni!
- Hála neked sikerült is.- vetettem oda és eltrappoltam a párostól. Tíz méterre távolodhattam el kb. mikor Tim utánam jött.
- Manta! Manta várj már!-kiabálta. Nem fordultam meg. Tim gyorsan beért engem.
- Sajnálom... Nem kellett volna hagynom, hogy így kihozzon a sodromból ez a...
- Ne kezd már megint.- vágtam a szavába.
- Hadd vigyelek haza.- mondta.
- Nem kell.
- De el fogsz késni.
- Haza fogok sétálni. Egyedül! És nem érdekel, hogy mennyire sajnálod.- mondtam. Tim megállt tiszteletben tartva a kijelentésem. Fogalmam sem volt merre is van az a hazafelé ezért amit látó szögön kívülre estem megkérdeztem egy járó kelőtől, hogy merre is lakok. Gyorsan haza találtam, de a séta kifárasztott. Ledőltem a kanapéra és elaludtam. A telefon ébresztett fel.
- Tessék?- szóltam bele.
- Jónapot Samanta Mickenst keresem. A nevem Adrian McAby.
- Milyen ügyben ha szabad kérdeznem?
- A Californiai-Parakutató-Intézet munka társa vagyok.
- Ó. Sajnálom, de valószínűleg félre tárcsáztak még csak nem is ismerek Samanta Mickens nevű nőt. Nagyon sajnálom.
- Persze. Azért köszönök mindent.- és letette. Fogalmam sem volt, hogy sikerült-e meggyőznöm őket, de nagyon reméltem. Bementem kicsit apuhoz a kórházba haza felé pedig bevásároltam. Este olvastam egy keveset aztán elaludtam.
Álmomban találkoztam Nortonnal.
- Nem gond, hogy itt kerestem fel?
- Nem, dehogy is.
- Hogy telt a napja?- kérdezte.
- Nem mondhatnám, hogy kellemesen. Igazából szörnyen. Egy fiúval találkoztam... aztán, majdnem össze verekedett egy másik sráccal és... olyan kínos volt. Mindenki látta hogyan veszekednek. Borzalmas volt.
- Sajnálom.- mondta. Egy padon ültünk a Central Parkban. Az a hely egy cseppnyi csoda a nagy városi dzsungelben.
- Miféle hely ez?- kérdezte.
- Ez a Central Park. New Yorkban vagyunk.
- Itt élt?
- Igen. Egy másik életemben.
- Gyönyörű hely.- mondta és a kezemre csúsztatta a kezét. Meglepődtem. A szellemek gondolatait nem hallottam. Nem hallhattam nem volt testük így nem tudtak közvetíteni. Fogalmam sem volt arról hogy Norton esetleg érezhet irántam valamit. De nem húztam el a kezem. Norton helyes fickó volt. Kedves, igazi úriember. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem élt. Viszont teljesen összezavart ezzel az egyetlen apró mozdulattal. Még sosem kezdett ki velem szellem. Az álomban ez még hihetetlenebbnek tűnt. Norton olyan valóságosnak tűnt, mint ha tényleg élne. Hozzá akartam bújni és azt akartam, hogy megcsókoljon és még többet. Ez a baj az álmokkal. Ha felvesz egy irányt egy érzést nem lehet elterelni onnan. Próbáltam beszélni hozzá, de nem ment. Erőt vettem magamon és felébredtem. Felültem a kanapén és a homlokomra tapasztottam a tenyerem.
-Ó én barom!
- Igen. Miért?
- Á semmi.- legyintettem és körbefordultam. Az egyik fa alatt észre vettem egy srácot. Minket nézett és olyan furcsa keserédes mosolya volt. Visszafordultam Timhez és hallgattam a meséjét a templommal kapcsolatban, hogy a szülei, hogyan házasodtak itt össze. Az járt a fejében, hogy egyszer talán velem fog itt összeházasodni. Utáltam, hogy hallom mindenki minden apró kis titkát minden egyes ki nem mondott szavát. Az agyamra ment mikor a srácok elképzeltek meztelenül. Ettől függetlenül néha jól jött. Viszont nehéz volt titokban tartani.
- Hahó. Valami baj van?- kérdezte Tim.
- Dehogyis miért?
- Csak olyan furcsán néztél a fákra mi van ott?- mondta és arra nézett ő is.- Ó, már értem.
- De...- mondtam volna, de Tim elindult az ismeretlen srác felé és mikor odaért meglökte a vállát.
- Te meg mit képzelsz magadról, hogy megint ide jössz és tönkre teszed a napomat!- hallatszott a hangja. Utána szaladtam és próbáltam eltolni a sráctól.
- Tim, hagyd már nem csinált semmit csak itt állt! Tim!- kiabáltam vele, de félre söpört.
- Szóval te így szoktál bemutatkozni?- kérdezte az ismeretlen srác. Nem tudtam kitől kérdezte tőlem vagy Timtől mert a mondat elején még engem figyelt, aztán Timre nézett.
- Te csak fogd be a szád!- utasította Tim és újra meglökte.
- Tim fejezd be! Igaza van!- mondtam és durcásan karba tettem a kezem.
- De hát pont ezt akarta elérni!
- Hála neked sikerült is.- vetettem oda és eltrappoltam a párostól. Tíz méterre távolodhattam el kb. mikor Tim utánam jött.
- Manta! Manta várj már!-kiabálta. Nem fordultam meg. Tim gyorsan beért engem.
- Sajnálom... Nem kellett volna hagynom, hogy így kihozzon a sodromból ez a...
- Ne kezd már megint.- vágtam a szavába.
- Hadd vigyelek haza.- mondta.
- Nem kell.
- De el fogsz késni.
- Haza fogok sétálni. Egyedül! És nem érdekel, hogy mennyire sajnálod.- mondtam. Tim megállt tiszteletben tartva a kijelentésem. Fogalmam sem volt merre is van az a hazafelé ezért amit látó szögön kívülre estem megkérdeztem egy járó kelőtől, hogy merre is lakok. Gyorsan haza találtam, de a séta kifárasztott. Ledőltem a kanapéra és elaludtam. A telefon ébresztett fel.
- Tessék?- szóltam bele.
- Jónapot Samanta Mickenst keresem. A nevem Adrian McAby.
- Milyen ügyben ha szabad kérdeznem?
- A Californiai-Parakutató-Intézet munka társa vagyok.
- Ó. Sajnálom, de valószínűleg félre tárcsáztak még csak nem is ismerek Samanta Mickens nevű nőt. Nagyon sajnálom.
- Persze. Azért köszönök mindent.- és letette. Fogalmam sem volt, hogy sikerült-e meggyőznöm őket, de nagyon reméltem. Bementem kicsit apuhoz a kórházba haza felé pedig bevásároltam. Este olvastam egy keveset aztán elaludtam.
Álmomban találkoztam Nortonnal.
- Nem gond, hogy itt kerestem fel?
- Nem, dehogy is.
- Hogy telt a napja?- kérdezte.
- Nem mondhatnám, hogy kellemesen. Igazából szörnyen. Egy fiúval találkoztam... aztán, majdnem össze verekedett egy másik sráccal és... olyan kínos volt. Mindenki látta hogyan veszekednek. Borzalmas volt.
- Sajnálom.- mondta. Egy padon ültünk a Central Parkban. Az a hely egy cseppnyi csoda a nagy városi dzsungelben.
- Miféle hely ez?- kérdezte.
- Ez a Central Park. New Yorkban vagyunk.
- Itt élt?
- Igen. Egy másik életemben.
- Gyönyörű hely.- mondta és a kezemre csúsztatta a kezét. Meglepődtem. A szellemek gondolatait nem hallottam. Nem hallhattam nem volt testük így nem tudtak közvetíteni. Fogalmam sem volt arról hogy Norton esetleg érezhet irántam valamit. De nem húztam el a kezem. Norton helyes fickó volt. Kedves, igazi úriember. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem élt. Viszont teljesen összezavart ezzel az egyetlen apró mozdulattal. Még sosem kezdett ki velem szellem. Az álomban ez még hihetetlenebbnek tűnt. Norton olyan valóságosnak tűnt, mint ha tényleg élne. Hozzá akartam bújni és azt akartam, hogy megcsókoljon és még többet. Ez a baj az álmokkal. Ha felvesz egy irányt egy érzést nem lehet elterelni onnan. Próbáltam beszélni hozzá, de nem ment. Erőt vettem magamon és felébredtem. Felültem a kanapén és a homlokomra tapasztottam a tenyerem.
-Ó én barom!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)