Az eltűnt darabok egy része!

Úgy hiszem mindenki életében vannak dolgok amiket jobb szeretne elfelejteni. Az én életemben sajnos ez egy igen jelentős dolog volt. Ezért is (és még sok más-más dolog miatt) határoztunk úgy az apámmal, hogy Kentauba költözünk. Kentau egy igen apró község Atlanta mellett egy apró mindössze háromszáz diákot számláló gimnáziummal. Azt hittük itt minden rendben lesz. Úgy élhetünk mint az(!) előtt. (Már amennyire lehetett.) Vettünk egy takaros kis házat a várostól messze a temető és a Ferguson-kúria mellett. Tudom, hogy a temető elég félelmetesen hangzik, mivel tele van hullákkal és állítólag szellemekkel, de ez is a mi célunkat szolgálta némiképp. A Ferguson-kúria már más tészta. Sokak szerint ijesztő hely. A fiatal srácok ide hozzák nyári estéken a lányokat, hogy alaposan rájuk ijesszenek a bugyuta szellem históriákkal. De az a ház üresebb volt mint a tejes doboz a hűtőnkben miután találkája volt az apámmal. Miután kipakoltuk az összes dobozt a ház barátságosabb volt mint valaha. Azt sugározta, hogy itt biztonságban vagyok, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A baj mindig utolér. Egyik délután egy könyvel a kezemben sétálni indultam a környéken. A tökéletes hely egy fa volt. De nincs fogható ahhoz a fához amit a Ferguson-kúria kertjében találtam. A hatalmas platánfa mint egy védőburok terpeszkedett szét. Felmásztam az egyik alsó ágra és hátamat a fa törzsének vetve olvasni kezdtem. A fülledt augusztusi nyárban az olvasás hamar átcsapott szunyókálásba. A nap már ballagott le az égről mikor arra ébredtem, hogy egy férfi ül mellettem a fán.
- Ki maga?!- kérdeztem ijedten és elhúzódtam. A könyvem a földre esett és a porba huppant. A férfi meglepettnek tűnt a kérdésemtől, de nem úgy mint ha azt várná, hogy tudjam ki ő. Integetni kezdett a kezével az arcom előtt, mint aki azt teszteli, valóban vak vagyok-e.
- Igen én látom önt.- válaszoltam a fel nem tett kérdésre ami az első szavaim óta ott függött köztünk.
- Valóban. Hall is engem?- kérdezte hangosan, mint ha süket lennék.
- Természetesen, igen.- válaszoltam nyugodtan. A férfi felém nyúlt az egyik kezével de nem engedtem, hogy hozzám érjen így a keze átsiklott a vállamon.
- Ön egy szellem....- mondtam barátságosan, nem akartam feldühíteni egy lelket.

- Ezt én is tudom. De, hogy lehetséges hölgyem az, hogy ön lát engem?- kérdezte érdeklődve. Nem úgy beszélt mint a mai emberek és a ruházatán is látszott hogy nem ebbe a korba tartozik. Egy elegáns szürke kabátot viselt hozzá illő kalappal és öltönnyel. Volt nála egy sétapálca is. Az egész olyan retro hatást keltett na meg ugye az ember nem hord kabátot augusztus végén.
- Médium vagyok. Legalábbis olyasféle. Képes vagyok sok olyan dologra amire más emberek nem.- magyaráztam megértően. Utáltam hogy halottakat látok mindenütt a városokban az utcákon a temetőkben! Több szellem van mint hinnétek! De nem mindig olyanok mint ez a férfi. Sokszor ijesztőek, gonoszak, de vannak ilyen békés lelkek is akik néha még segítőkészek is. Csak feldühíteni nem szabad őket! Hirtelen bevillant egy kép: a lemenő nap képe. Aztán egy másik: hazaérek a sötétben apu pedig nagyon ideges az aggodalomtól. Ez a jövő.
- Sajnálom, de nekem azonnal haza kell mennem, ugyanis el fogok késni.- jelentettem ki határozottan és leugrottam a fáról.
- Kérem ne menjen még!- kérlelt és mellém huppant.

- Holnap visszajövök.- ígértem és elindultam a temető felé, ami a kúria és a házunk közt volt.
- Ne hagyjon itt kérem!- könyörgött. Jó erőben lévő felnőtt férfi volt úgy huszonhat éves lehetett a halálakor.
- A nevem Norton Ferguson.-mondta és biccentett.
- Én Manta Mickens vagyok.- mondtam és elfutottam hazafelé. Alig öt perc alatt haza értem.
- Mindjárt le megy a nap! Hol késtél?- kérdezte apu bosszúsan miközben behúzta a függönyöket a nappaliban.
- Elaludtam odakint.- mondtam tömören.
"Jellemző... Akár még bármi baj is lehetett volna ebből! Túl felelőtlen!"- gondolta.
- De nem lett semmi bajom! Időben megláttam, hogy haza kell jönnöm!- vetettem a képébe és felmentem a szobámba. Felvettem egy fejhallgatót és felhangosítottam a zenét így próbáltam meg kizárni az apám gondolatait a fejemből. Újra elaludtam. Felkeltem és kikapcsoltam a zenét. Körbesétáltam a szobámban és levettem a ruhámat, hogy átvegyem a pizsamámat. Mikor kész voltam ezzel az ablakhoz léptem és kinéztem. A két nagy fa az udvar közepén állt. Mögötte az erdő és a nagy bokrok. Minden olyan csendes volt, mint egy álom. Ezt főleg azért éreztem így, mert apám lágy színes gondolatai a másik szobából könnyedén átszűrődtek, hogy a fejembe fészkelhessék magukat. Bámultam a két nagy fát és egy alakot véltem felfedezni aki a fa törzse mögött bujkált. A gondolatai nem ordítottak, pedig az illető félre érthetetlenül menekült valami elől. Átrohantam az apám szobájába és felráztam álmából.
- Apu van odakint valaki!- suttogtam.