Az eltűnt darabok egy része!

Úgy hiszem mindenki életében vannak dolgok amiket jobb szeretne elfelejteni. Az én életemben sajnos ez egy igen jelentős dolog volt. Ezért is (és még sok más-más dolog miatt) határoztunk úgy az apámmal, hogy Kentauba költözünk. Kentau egy igen apró község Atlanta mellett egy apró mindössze háromszáz diákot számláló gimnáziummal. Azt hittük itt minden rendben lesz. Úgy élhetünk mint az(!) előtt. (Már amennyire lehetett.) Vettünk egy takaros kis házat a várostól messze a temető és a Ferguson-kúria mellett. Tudom, hogy a temető elég félelmetesen hangzik, mivel tele van hullákkal és állítólag szellemekkel, de ez is a mi célunkat szolgálta némiképp. A Ferguson-kúria már más tészta. Sokak szerint ijesztő hely. A fiatal srácok ide hozzák nyári estéken a lányokat, hogy alaposan rájuk ijesszenek a bugyuta szellem históriákkal. De az a ház üresebb volt mint a tejes doboz a hűtőnkben miután találkája volt az apámmal. Miután kipakoltuk az összes dobozt a ház barátságosabb volt mint valaha. Azt sugározta, hogy itt biztonságban vagyok, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A baj mindig utolér. Egyik délután egy könyvel a kezemben sétálni indultam a környéken. A tökéletes hely egy fa volt. De nincs fogható ahhoz a fához amit a Ferguson-kúria kertjében találtam. A hatalmas platánfa mint egy védőburok terpeszkedett szét. Felmásztam az egyik alsó ágra és hátamat a fa törzsének vetve olvasni kezdtem. A fülledt augusztusi nyárban az olvasás hamar átcsapott szunyókálásba. A nap már ballagott le az égről mikor arra ébredtem, hogy egy férfi ül mellettem a fán.
- Ki maga?!- kérdeztem ijedten és elhúzódtam. A könyvem a földre esett és a porba huppant. A férfi meglepettnek tűnt a kérdésemtől, de nem úgy mint ha azt várná, hogy tudjam ki ő. Integetni kezdett a kezével az arcom előtt, mint aki azt teszteli, valóban vak vagyok-e.
- Igen én látom önt.- válaszoltam a fel nem tett kérdésre ami az első szavaim óta ott függött köztünk.
- Valóban. Hall is engem?- kérdezte hangosan, mint ha süket lennék.
- Természetesen, igen.- válaszoltam nyugodtan. A férfi felém nyúlt az egyik kezével de nem engedtem, hogy hozzám érjen így a keze átsiklott a vállamon.
- Ön egy szellem....- mondtam barátságosan, nem akartam feldühíteni egy lelket.

- Ezt én is tudom. De, hogy lehetséges hölgyem az, hogy ön lát engem?- kérdezte érdeklődve. Nem úgy beszélt mint a mai emberek és a ruházatán is látszott hogy nem ebbe a korba tartozik. Egy elegáns szürke kabátot viselt hozzá illő kalappal és öltönnyel. Volt nála egy sétapálca is. Az egész olyan retro hatást keltett na meg ugye az ember nem hord kabátot augusztus végén.
- Médium vagyok. Legalábbis olyasféle. Képes vagyok sok olyan dologra amire más emberek nem.- magyaráztam megértően. Utáltam hogy halottakat látok mindenütt a városokban az utcákon a temetőkben! Több szellem van mint hinnétek! De nem mindig olyanok mint ez a férfi. Sokszor ijesztőek, gonoszak, de vannak ilyen békés lelkek is akik néha még segítőkészek is. Csak feldühíteni nem szabad őket! Hirtelen bevillant egy kép: a lemenő nap képe. Aztán egy másik: hazaérek a sötétben apu pedig nagyon ideges az aggodalomtól. Ez a jövő.
- Sajnálom, de nekem azonnal haza kell mennem, ugyanis el fogok késni.- jelentettem ki határozottan és leugrottam a fáról.
- Kérem ne menjen még!- kérlelt és mellém huppant.

- Holnap visszajövök.- ígértem és elindultam a temető felé, ami a kúria és a házunk közt volt.
- Ne hagyjon itt kérem!- könyörgött. Jó erőben lévő felnőtt férfi volt úgy huszonhat éves lehetett a halálakor.
- A nevem Norton Ferguson.-mondta és biccentett.
- Én Manta Mickens vagyok.- mondtam és elfutottam hazafelé. Alig öt perc alatt haza értem.
- Mindjárt le megy a nap! Hol késtél?- kérdezte apu bosszúsan miközben behúzta a függönyöket a nappaliban.
- Elaludtam odakint.- mondtam tömören.
"Jellemző... Akár még bármi baj is lehetett volna ebből! Túl felelőtlen!"- gondolta.
- De nem lett semmi bajom! Időben megláttam, hogy haza kell jönnöm!- vetettem a képébe és felmentem a szobámba. Felvettem egy fejhallgatót és felhangosítottam a zenét így próbáltam meg kizárni az apám gondolatait a fejemből. Újra elaludtam. Felkeltem és kikapcsoltam a zenét. Körbesétáltam a szobámban és levettem a ruhámat, hogy átvegyem a pizsamámat. Mikor kész voltam ezzel az ablakhoz léptem és kinéztem. A két nagy fa az udvar közepén állt. Mögötte az erdő és a nagy bokrok. Minden olyan csendes volt, mint egy álom. Ezt főleg azért éreztem így, mert apám lágy színes gondolatai a másik szobából könnyedén átszűrődtek, hogy a fejembe fészkelhessék magukat. Bámultam a két nagy fát és egy alakot véltem felfedezni aki a fa törzse mögött bujkált. A gondolatai nem ordítottak, pedig az illető félre érthetetlenül menekült valami elől. Átrohantam az apám szobájába és felráztam álmából.
- Apu van odakint valaki!- suttogtam.

11. rész

- Jó napot. Szeretnék kicsit utána olvasni a város történetének. Jelentkeztem a történelem versenyre és mivel nemrég költöztünk ide szeretnék többet tudni a lakóhelyemről.- erősen mosolyogtam a nőre.
- Persze. Van valamilyen konkrét irány ág?- kérdezte lelkesen.
- Nincs. Igazából minden érdekel.- a nő bólintott és eltűnt egy ajtó mögött. Én leültem egy asztalhoz, mire elmém tett egy rakás mappát.
- A feljegyzések a konföderáció óta maradta fent.
- Ó. Ez érdekes! Itt is voltak boszorkány égetések? A nagyanyám régen mesélt erről.
- Boszorkányok? Ó itt nincs semmi természet feletti.- nevetett a nő. Bólintottam és tanulmányozni kezdtem egy mappa tartalmát, legalább is úgy tettem.
 " Érdekes ez a lány. Talán szólnom kellene róla Davenek. Egyből a boszorkányokról kérdezett... talán többet tud mint kellene. Szólok Davenek." Azonnal abba hagytam a hallgatózást. A nő elé vetítettem egy telefon csörgésének hangját, majd úgy tettem mintha felvenném a telefonomat.
- Szia. Persze. Most? De... na jó. Persze mindjárt indulok. Szia. Én is téged.- tettetem a beszélgetést. Felálltam és felkaroltam a mappákat. A nő asztalára tettem.
- Sajnálom, de most el kell mennem. Holnap be tudok jönni?
- Igen pénteken és hétvégén vagyunk csak zárva.
- Ó ez nagyszerű. Köszönök mindent. Viszlát.- mondtam és kimentem a kocsiba. Ki ez a Dave? Az új kérdés egészen felkavart. Ez a város mégsem olyan békés, mint ahogy mondják? Beszélnem kell Nortonnal. Haza mentem és lepakoltam a cuccaimat.
- Hogy telt a napod?- kérdezte apu miközben némi ebédet készítettem.
- Jól.
- Ennek örülök. Találtál valamit a levéltárban?
- Ami azt illeti szerintem a nő aki ott dolgozik tud valamit. Szóba hoztam a boszorkány égetéseket a konföderáció után és aztán arra gondolt, hogy talán szólnia kellene rólam valami Davenek. Te ismered talán?
- Dave Ferguson. A polgár mester.- összerezzentem, ahogy apám kimondta a Ferguson nevet.
- Ó. Ez nem tetszik nekem.- a homlokom ráncoltam.- Itt valami nagyon nagy gáz van...
- El kellene költöznünk.
- Nem! Ki van zárva, hogy én még egyszer költözni fogok.- ezzel a témát rövidre zártam. Miután elmosogattam egy könyvel a kezemben sétálni indultam. Átvágtam a temetőn így hamar a kúriához értem.
- Hahó! Van itt valaki?- kérdeztem óvatosan. Nem érkezett válasz ezért elkezdtem megtenni egy kört a ház körül.
- Norton!- kiabáltam, de nem érkezett válasz. Végül bementem az öreg ajtón a házba. Mikor beértem az első gondolatom az volt, hogy ez hatalmas. Egy gyönyörű nagy galéria amihez két lépcső vezetett fel. Még ennyi idő után is szemet kápráztatóan festett. A lépcső öreg volt és szemmel láthatóan ingatag. De valami furcsa belső késztetéstől vezérelve felmentem az emeletre. A bal folyosót választottam és bementem egy üres szobába. Rám törtek a kép rohamok. Pontosan láttam a szobát úgy ahogy annak idején kinézett. Az ágy helyét, a festést, a képeket a falon, az öreg komódot, mely virágokkal volt tele. A sok növény közt egy kép bújt meg. Teljesen értelmetlenül közelebb léptem, hogy megnézhessem a képet. Ez... Ez lehetetlen. A képen én voltam... és aki mellettem állt az most az ajtóban áll és mérgesen figyel engem.
- Te mit keresel itt?!- kérdezte Norton sokkal ellenségesebben, mint ahogy kinézett. A látomásnak vége szakadt és minden kitisztult. De a sokk hatása alatt álltam még bőven.
- Én... Téged.- Norton arca enyhülni látszott.- Még a neved is kiabáltam!
- Menjünk ki innen.-  mondta Norton. Bólintottam és követtem ki a házból. Leültünk a platán fára.
- Szóval?- kérdeztem, hogy végre mondjon valamit.
- Miért kerestél?
- Beszélnem kell veled.- mondtam és előadtam neki a vérfarkas támadást és azt sem hagytam ki, hogy mit mondtak nekem a levéltárban.
- Örömmel hallom, hogy a város vezetése még mindig a családom kezében van.- mondta büszkén.
- De most ne ennek örülj hanem mondd el amit tudsz.
- A vérfarkasokról tudok. Hold teltekor, mindig felbukkan egy pár a környéken, de a várost elkerülik. Gondolom azért támadott meg titeket mert a ti házatok már nem tartozik a városhoz. Csak sejtéseim vannak egy varázs határról. Ennél többet nem tudok mondani. Ha egy kicsit később halok meg. Miután polgár mesterré avattak volna akkor tudnék segíteni.
- Varázs határ? Ez olyan amit boszorkányok csinálnak igaz?- Norton bólintott.
- Azt hiszem a lényegre tapintottam.
- Szerintem ne menj vissza a levéltárba. Nem szeretném, hogy bármi bajod essen.
- Nem fog. Köszönöm a segítséget!- mondtam és átöleltem. Az erőm elég egy érintés imitálásához.
- Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni.
- Így is rengeteget segítettél! Nagyon köszönöm. De most megyek apa miatt. Még jövök, majd.- mondtam és haza szaladtam. Felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Új infó van, de apunak nem mondhatom el. Nem tudhatja, hogy szellemekkel barátkozok...

10. rész

Spagettit ettünk apuval és néztük az esti sorozatokat a tévében. A reklám alatt az iskoláról kérdezgetett.
- Holnap lesz tesi óránk... azt hiszem.- mondtam és a kezébe adtam egy pohár tejet.
- Régen jó voltál tornából. Jelentkezel valami iskolai tevékenységre?
- Nem tudom. Talán. Tudod ki szeretném deríteni, hogy mit akart az a vérfarkas. Holnap benézek a városi levéltárba.
- Manta, ne foglalkozz vele és akkor ők sem foglalkoznak majd velünk.
- Apa, ezt te sem gondolod komolyan!- mondtam és felmentem a szobámba. Az ölembe vettem a laptopomat és elkezdtem írni egy levelet:


" Anya.
  Most sem vagy velünk... és adja az ég, hogy ne lássalak újra így, de mégis hiányzol. Olyan nehéz egyedül helytállnom. Apa pont olyan makacs, mint régen. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem foglalkozunk a bennünket ért támadással. Ahányszor rá nézek csak a te hibádat látom. Te keverted bele őt. Megszállottan hajszolja a normális életet. Egyszerűen nem akarja elhinni, hogy ez már sosem lesz olyan, mint régen! A történt elmúlt és te már sosem fogsz újra a családunk része lenni. Te itt hagytál minket. Nem fogom megérteni, hogy miért tetted ezt. De mi akkor is szeretünk. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy érzem apa néma szenvedését. Őt sebezted meg a legjobban. Remélem... most bárhol is létezel... tudod, hogy mi... mi igazán szerettünk. "


 A levél elküldetlenül hevert egy mappában, mint már sok más levél egyazon címzéssel: Anya. A laptopot a földre tettem és kimásztam az ablakom helyén. Leültem a tetőre és a csillagokat néztem. A tekintetem elég hamar elkalandozott a temető irányába. Norton járt a fejemben. Ő is tudhat valamit. Hűvös szellő csapta meg az oldalam. Ráfordultam az arcommal, mint ha láthatnám honnan fúj. Egy pillanatra mintha Fegan arcát láttam volna a fák közt. Megráztam a fejem. Lehetetlen nem éreztem a közelben egy ember jelenlétét sem. Visszamásztam a szobámba és elaludtam az ágyban. Reggel túl korán csörgött az óra. Későbbre állítottam, de nem tudtam vissza aludni így csináltam reggelit apának is és betettem a hűtőbe. Túl korán értem be az iskolába. A személyzeten kívül alig tartózkodtak diákok az épületben. Elindultam a szekrényem felé, hogy bepakoljam a könyveimet, mikor megláttam ahogy Fegan lép ki az irodából egy táskával. Körülnézett a folyosón, de mint ha meg sem látott volna engem, majd kiment az ajtón. Hátrafordultam, de nem volt mögöttem senki. Gyorsan bepakoltam a szekrényembe, majd kimentem az udvarra és leültem egy padra. Nem telt sok időbe, hogy Loren és Mickey rám találjon.
- Heló!- mondta Loren hangosan jó nagy mosollyal.
- Sziasztok.- mondtam halkan és egy apró kis mosollyal gyengéden intettem feléjük. 
- Ugyan!- Loren mereven és mogorván nézett rám.- Nem szabad ilyen fa pofát vágni a naphoz! Mosolyogni kell és akkor a világ is rád mosolyog!
- Ó... hát persze. Loren és az ostoba okosságai!-  undokoskodott Steph.
- Már megbocsáss... Téged ki kérdezett?- mondta Loren olyan ellenségesen, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ő így is tud beszélni.
- Amerikában élünk hahó... ez itt nem Kína.
- Japán vagyok szőke...- mondta Loren.
- Egyre megy. A sárga az mindig sárga marad.
- Állj le Steph!- mondta Mickey.
- Nekem csak ne parancsolgasson egy ilyen kis senkiházi pizza futár!- förmedt rá. Steph rám nézett.
- Mi az? Most én jövök?
- Nem tudom mért van annyira odáig tőled Tim. Semmi átlagon felüli nincs benned.- jelentette ki.
- Ha neked az egzotikumok átlagosak Barbie...- vontam meg a vállam. Steph durcásan megfordul és hátradobta szőke haját.
- Jól ki osztottad!- dicsért meg Loren.
- Nem szeretem ha sértegetik a barátaimat.- jelentettem ki büszkén.  
           Tesi órán együtt futottunk Lorennel.
- Te jelentkezel szak körre?
- Nincs semmi jó. Mondanám, hogy legyünk szurkoló csajok, de a csapat feje Steph.
- Kiállhatatlan egy csaj.
- Én sem értem, hogy tudta elviselni Tim.- rázta a fejét Loren. Egy újabb körhöz értünk. Ekkor láttuk meg ahogy a foci csapat kikocog a pályára és elkezdi a bemelegítést.
- Hmm...- kuncogott Loren.
- Hé! Ezt nekem kéne mondanom. Neked van pasid!- nevettem.
- Nézd már! Tim neked integet.- odakaptam a fejem és valóban. Mosolyogva vissza intettem és tovább futottam Lorennel az oldalamon.
- Mit csinálsz szombaton?- kérdeztem Lorent.
- Eljövünk az évad nyitó meccsre.
- Te és Mickey?
- Meg te is. Te kis buta...- nevetett.
- Tudod apu nincs túl jó bőrben, otthon kellene maradnom vele.
- Manta lazíts! Apud biztos nem bánja ha egy estét velünk töltesz. Mickey hazavisz a meccs után! El kell jönnöd. 
- Megkérdezem.
- Ha nem velünk jössz akkor Tim úgyis el fog hívni. Akkor pedig a kispadon játszhatod a rajongó szerepét. Ezt nem akarod.- oktatott ki.
- Igazad van.- értettem egyet.
- Tim egyfolytában téged néz. Olyan aranyos teljesen beléd esett.- kuncogott.
- Dehogyis!- tiltakoztam, pedig pontosan tudtam mi jár Tim fejében.
         Iskola után első utam a levéltárba vezetett. Egy szürke épület a városházától nem messze. Bementem az ajtón és fel a vörös szőnyeggel fedett lépcsőn. A falak fehérek voltak és sötétbarna polcokon sorakoztak a mappák és könyvek. A pult mögött egy vöröses szőke hajú idős nő ült, hátul kontyba fogta a haját. Szemüveget viselt, ami gyöngyös pánttal volt a nyakába akasztva.
- Segíthetek valamiben?

Bocsánat gyerekek véletlenül töröltem egy rakás bejegyzést egyenlőre folytatok mindent aztán a nyáron megcsinálom az elejét is BOCSI!