12. rész

Iskola után ismét benéztem a levéltárba és csak a színház kedvéért jegyzeteltem pár mappából. Közben hallgatóztam, de a nő nem gondolt semmi számomra hasznos dologra. Mint kiderült elvetette az ötletet, hogy szóljon rólam a polgármesternek. Meggyőzte magát, hogy jelentéktelen semmiségről van szó. Csupán ő reagálta túl a dolgot. Isten áldja polgármester úr indulatosságát, mely miatt Mrs. Neils tart tőle. Végül úgy döntöttem, holnap is benézek és átfésülök pár mappát. Nem sok maradt. A legújabbakkal kezdtem és a legrégebbi feljegyzések maradtak a végére.

  Hazafelé befizettem pár számlát a postán és bevásároltam. Sosem kedveltem valahogy a kis boltokat. Mindig sokkal jobban éreztem magam a nagy bevásárló központokban, ahol minden szem előtt van. Szerencsére Amerika megvetette lábát Kentauban is és volt egy (nekem nagyon is apró) Wall Mart. A fém kocsira görnyedve ingáztam a sorok közt és a polcokat nézegettem.

- Isten áldja Amerikát!-suttogtam folyamatosan. Hihetetlenül megnyugtató volt ez az apró jelenet. Az egész Annyira hasonlított a régi otthonomhoz. Emlékeztem, ahogy anya mellett toporgok gyerekkoromban és nyaggatom, hogy vegyen nekem édességet. Mindig vett nekem, de sosem hagyta, hogy akkor egyek belőle, amikor én akarok. Belenyúltam a mélyhűtőbe és felmarkoltam pár doboz mirelit pizzát. Tovább gurultam a kocsival és beálltam a pénztárnál lévő sorba.

- Hé, Manta!- szólt a hátam mögül egy hang. Megfordultam és meglepetésemre Gwen volt az Loren egyik barátnője.

- Ó, szia Gwen.- mondtam és kedvesen rámosolyogtam a lányra. A kosarára néztem. Tele volt rágcsálni valókkal. Észrevette, hogy a kosara tartalmát vizsgálom.

- Csak egy kis nasi a tévé elé.- hazudta, ez a mennyiség túl nagy volt egy tévénézéshez. Főleg Gwen számára, olyan apró és vékony. Bulit fog rendezni a foci meccs után és azon gondolkozik vajon meghívjon-e engem is. Összekaptak Lorennel és, ha engem meg hív, akkor Lorent is meg kell hívnia. Végül nem ajánlotta fel a meghívását. Úgy döntött vár, hátha Loren addig megbékél. Nem hibáztatom, helyesen cselekedett. A helyében pontosan ugyan ezt tettem volna.

  Útközben a Gwennel való találkozás járt a fejemben, talán beszélnem kellene Lorennel. Gwen rendes lánynak tűnik. Bár, ha Loren megharagudott rá annak biztos komoly oka van. Nem szerettem bele turkálni mások fejébe ezért szinte állandóan pajzsot tartok magam elé. Szörnyen nehéz feladat. Szellemileg rettentően kimerítő.

  Vacsorára csináltam két pizzát és este apuval tévéztem. Néha olyan jókat beszélgetünk, de vannak, esték mikor úgy érzem ez az egyetlen közös dolgunk. Hihetetlenül egyedül éreztem magam. Felmentem a szobámba és bekapcsoltam a laptopomat. Érkezett egy üzenetem, nem meglepően Loren küldte.

    "Ha ezt olvasod, hívj fel! Ha hajnali kettő van, akkor is!"

 Elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Két csörgés után Loren izgatott hangját hallottam.

- Mi történt?- kérdeztem aggodalmas hangon.

- Emlékszel Gwen Pickardra? A meccs után bulit rendez, és azt mondta menjünk el!- a hangja nagyon lelkes volt.

- Ez gondolom jót jelent.- mosolyogtam.

- Ugye most viccelsz? Ott lesz mindenki annyira király lesz Manta, majd meglátod!- szinte elképzeltem, ahogy rám kacsint.

- Oké.- mondtam lelkesen. Az elmúlt időben ez volt eddig a legesleglelkesebb hangom.

- Na, holnap látlak a suliban! Vigyázz magadra! Szia, jó éjt.- mondta kedvesen.

- Neked is. Szia.- mondtam majd letettük a telefont.

 Szombat este:

Felvettem egy sötétkék csőnadrágot és egy zöld pulóvert. Esténként elég hideg van mostanában. A  hét közepétől elkezdett lehűlni a levegő. Most már hivatalosan is kezdetét vette az iskola idő. Bepattantam a kocsiba és elindultam Lorenékért. Mikor leparkoltam a ház előtt kettőt kellett dudálnom. Ez volt a jel. Elnevettem magam. Ez olyan gyerekesen hangzik. A jel. Loren és Mickey bevágódtak a hátsó ülésekre.

- Haláli ez a kocsi!- ámuldozott Mickey. Az első pillanattól kezdve szerelmes lett a kocsimba. Őszintén mondom, hogy valódi szerelemről volt szó. Pontosan szerda délután óta hallgatom Mickey autómról szóló mondókáját és látom a fantáziáit. És ez már kezdett sok lenni. De valamit valamiért! Mickey a barátom és ezt igazán el tudom viselni némi normális életért cserébe!

- Ó te jó ég Manta! Ugye nem mondod, hogy ebben a göncben akarsz bulizni?- förmedt rám Loren.

- Dehogy!- nevettem és meglengettem az orra előtt a táskám.

- Mi van benne?!- csapott le rá és kitépte a kezemből a táskát. Amíg Loren a cuccaimat nézegette én elindultam a kocsival a sportpálya felé.

- Nem is tudom milyen régen voltam már foci meccsen.- csóváltam a fejem, majd leparkoltam.

- Ami azt illeti az itteni csapatok elég jók. Több híres focista is származik a környékről.- büszkélkedett Mickey.

- Ezt öröm hallani. Felsorolnál esetleg pár nevet?- kérdeztem sután tudtam, hogy ezzel nem fog tudni mit csinálni.

- Ööö... Ami azt illeti, most nem jut eszembe hirtelen egy sem, de holnapra tuti, hogy fog!- magyarázkodott. Mickey nem igazán rajong a fociért csak azért jött el ma is, mert Loren imádja. Kiszálltunk a kocsiból és kerestünk magunknak egy megfelelő helyet. Leültünk és nekiálltunk dumálni mindenféléről. Kezdett megtelni a kilátó elkezdtem nézelődni hát, ha ismerek valakit a tömegből. Tudom, hülyeség mégis kit ismerhetnék innen?  De nem volt hiába való keresgélnem a szememmel. Megtaláltam, amit kerestem. Fegan Gillyan. Egy üdítővel és egy tál csipszel szlalomozott az emberek közt. Végül leült egy szőke hajú cicabab mellé. Hirtelen szorító fájdalom kapta el a gyomrom. Égett a torkom és egyszerűen nem bírtam parancsolni magamnak. Belemásztam a csaj fejébe. Sok minden kiderült. Első randi, menőnek tartja Fegant és csak menőzni akar vele, meg persze lefeküdni, mert azt pletykálják, hogy nagyon jó az ágyban. Ekkora ribancot! Elkapott a vérem és olyan dolgot tettem, amit nem tudom, hogy megbántam-e a mai napig! A csaj felállt lekapta a pólóját a melltartóját pedig elhajította.

- Odasüssetek!- kiáltotta. Mickey, de már késő volt bármit is megállítanom. A lány össze-visszaszaladgált a sorok közt és közben azt ordibálta, hogy "Fegan Gillyan egy őrült pöcs!" Mindenki rajtuk nevetett. Szinte láttam, ahogy Fegan bele süllyed a padba. Felpattant, majd a csaj után szaladt. Itt az idő akcióba lendültem én is. Megálltam egy fal mögött és Heidi gondolataiból hallgattam a veszekedésüket.

- Te meg mi a fenét képzelsz magadról? Miért csináltad ezt? Nem zavar, hogy teljesen leégetted magad? Nem is beszélve rólam?- ordította. Oké akkor most tegyük fel a hab tetejére a cseresznyét.  Pont jött egy kisebb család. Ekkor Heidi egy akkorát fingott, hogy egy kamionsofőr simán megirigyelné.

- Basszus Fegan!- förmedt rá, majd pofonvágta és elviharzott a helyszínről. Az emberek undorodva néztek rá ő pedig artikulálva győzködte őket, hogy Heidi a tettes. Én majd megpukkadtam a nevetéstől. Ekkor Fegan dühösen elindult. Hoppá! Pont felém. Nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom ezért fapofát vágtam mire ő egyenesen belém jött. Te jó ég ez egy buldózer! Úgy lökött fel, hogy talán még repültem is egy fél métert. Sajgott a fenekem... Meg tulajdonképpen minden másom is.

- Ahh! Bocsi. Jól vagy?- kérdezte, majd felsegített. 

- Azt hiszem... Eltört valamim?- nyögtem, majd elkezdtem tapogatni magam. Fegan arca egy pillanatra megrándult. Ez... ez most izgalom volt? Mármint szexuális izgalom? Meglepett mégis feleslegesen. Elvégre pasi.

- Dehogy tört el.- nevette. Mi ezen olyan vicces?

- Nem viccből kérdeztem....

- Nem viccből mondtam. Kutyabajod. Talán egy két lila foltod lesz, de nagyobb bajod nem esett.

- Nekem az is elég! Nézz már rám...- mondtam. Fegan alaposan végigmért. Gyönyörű szemei csillogtak. Volt bennük valami nagyon különös. Elkaptam róla tekintetem és a cipőjét vizsgálgattam. Elég valószínű, hogy egyedi darab. Úgy döntöttem megpróbálok belenézni a fejébe. Elkezdett cikázni az agyam. Hirtelen felkenődtem egy falra. Hiába lengte körbe a köd, hiába simogatta és próbált egyre feljebb kúszni egyszerűen nem sikerült. Mi a manó? 

- Ha esetleg ez kiengesztel... akkor gyere el velem vacsorázni valamelyik nap.- mondta majd előhúzott egy tollat és felém nyújtotta. Elvettem, majd felírtam a számom a karjára. Hmm... Izgalmas.

- Akkor, szia.- mondtam, majd elindultam vissza a helyemre, de egy erősen szorító vasököl megragadta a karomat.

- Még egyszer nagyon sajnálom a foltokat.- mondta és olyan édesen nézett, hogy szinte azonnal elolvadtam. Elengedte a karomat mire én feltartottam és az ujjammal ráböktem.

- Még egy!- majd eltűntem a tömegben. Mire vissza értem Mickey feltankolt egy rakás kaját és üdítőt.

- Ezt meg honnan szerezted?- kérdeztem miközben a kezembe nyomott egy hot dogot. Annyira nem érdekelt, hogy beletúrjak érte a fejébe ezért csak beleharaptam és élveztem a meccset. A második félidőben sikerült Timnek kiszúrni. Még integetett is, ami elég nagy gesztusnak számított. Főleg a csapatkapitánytól.

- Manta... Te hol is voltál az előbb?- kérdezte Loren.

- A mosdóban.- hazudtam.

- És?

-És?! Mi és?- meredtem rá nagy boci szemekkel.

- És találkoztál valami helyes pasival?- kérdezte magától értetődő hangnemben.

- Ó...- ezt nem igazán kellene elmondani - Ja, megadtam a számom egy srácnak.

- Hűha... Hogy nézett ki?- faggatott.

- Hát.. olyan... Jól.- mondtam egyszerűen.

- Tudod, sok jó pasi van erre felé.- súgta, nehogy Mickey meghallja.

- Hát magas volt és izmos és fekete haja van és füst színű szeme. A mosolya pedig olyan...- Loren zavart pillantása belém fojtotta a szót.- Mi a baj?

- Csak adja az ég, hogy nem Fegan Gillyan ez! Csak adja az ég kérem!- mondta és még a két kezét is összetette.

- Ezt meg, hogy érted?- kérdeztem, de ekkor Loren felállt és elnyelte a tömeg. Mickey arcát kezdtem keresni.

- Hé! Mick! Loren hová ment?- kérdeztem. Mickey zavarodottan nézett rám. Körbe néztem, de Loren nem volt sehol. Tényleg sehol. Újra Mickeyre néztem, mire ő csak megrántotta a vállát. Most mi a fene történt? Teljesen össze voltam zavarodva. Csak ültem a padon és néztem a meccset. Mikor vége lett Mickey és én elindultunk a kocsi felé. Loren még mindig nem került elő, de mikor megláttam a kocsinak dőlve bagózni leesett az állam.

- Loren?!- mondtam és ki ütöttem a kezéből. Nem háborodott fel csak beszállt a kocsiba. Nem sok kedvem volt a bulihoz. Ahogy szemmel láthatóan Lorennek és Mickeynek sem. 

- Ti menjetek előre, mindjárt megyek én is csak átöltözök. Mondtam mire mindketten kiszálltak a kocsiból és bementek a házba. Gyorsan felvettem a barackvirág színű flitteres felsőt, majd utánuk szaladtam. Meg voltam szeppenve és most, hogy Loren is ennyire hideg velem... Bementem és megpróbáltam elvegyülni kisebb, nagyobb sikerrel. Voltak páran, akik odajöttek megkérdezni, hogy én vagyok-e az új diák. Hát nem magától értetődő, hogy igen? Loren pár feles után újra a régi volt. Ahogy Mickey is. Én nem ittam semmit. Nekem vezetnem kell. Úgy hajnali kettő körül Loren elkezdte kivonszolni a tök részeg Mickeyt, hogy induljunk haza. Mikor kiléptünk a ház elé meglepve tapasztaltunk egy igen fontos problémát. A kocsi eltűnt. Nincs sehol! A nagy sietségben biztos elfelejtettem bezárni! Te jó ég benne volt minden cuccunk... Apu meg fog ölni! Te jó ég most mi a fenét fogunk csinálni? Végül haza támogattuk Mickeyt, majd Lorent és végül én maradtam egyedül. Elindultam a hideg sötét kis utcákon haza. A hídon megálltam és lenéztem a víztükörre egy percig. Egy alak jelent meg mögöttem. Majdnem felsikoltottam, de az illető a számra tapasztotta a kezét és lefogott. Te jó ég ez Fegan! Mi a fenét akar tőlem? Nem tudtam olvasni még az arcvonásaiból sem.

- Maradj távol tőlem!- figyelmeztetett, majd belelökött a folyóba ...

Az eltűnt darabok egy része!

Úgy hiszem mindenki életében vannak dolgok amiket jobb szeretne elfelejteni. Az én életemben sajnos ez egy igen jelentős dolog volt. Ezért is (és még sok más-más dolog miatt) határoztunk úgy az apámmal, hogy Kentauba költözünk. Kentau egy igen apró község Atlanta mellett egy apró mindössze háromszáz diákot számláló gimnáziummal. Azt hittük itt minden rendben lesz. Úgy élhetünk mint az(!) előtt. (Már amennyire lehetett.) Vettünk egy takaros kis házat a várostól messze a temető és a Ferguson-kúria mellett. Tudom, hogy a temető elég félelmetesen hangzik, mivel tele van hullákkal és állítólag szellemekkel, de ez is a mi célunkat szolgálta némiképp. A Ferguson-kúria már más tészta. Sokak szerint ijesztő hely. A fiatal srácok ide hozzák nyári estéken a lányokat, hogy alaposan rájuk ijesszenek a bugyuta szellem históriákkal. De az a ház üresebb volt mint a tejes doboz a hűtőnkben miután találkája volt az apámmal. Miután kipakoltuk az összes dobozt a ház barátságosabb volt mint valaha. Azt sugározta, hogy itt biztonságban vagyok, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A baj mindig utolér. Egyik délután egy könyvel a kezemben sétálni indultam a környéken. A tökéletes hely egy fa volt. De nincs fogható ahhoz a fához amit a Ferguson-kúria kertjében találtam. A hatalmas platánfa mint egy védőburok terpeszkedett szét. Felmásztam az egyik alsó ágra és hátamat a fa törzsének vetve olvasni kezdtem. A fülledt augusztusi nyárban az olvasás hamar átcsapott szunyókálásba. A nap már ballagott le az égről mikor arra ébredtem, hogy egy férfi ül mellettem a fán.
- Ki maga?!- kérdeztem ijedten és elhúzódtam. A könyvem a földre esett és a porba huppant. A férfi meglepettnek tűnt a kérdésemtől, de nem úgy mint ha azt várná, hogy tudjam ki ő. Integetni kezdett a kezével az arcom előtt, mint aki azt teszteli, valóban vak vagyok-e.
- Igen én látom önt.- válaszoltam a fel nem tett kérdésre ami az első szavaim óta ott függött köztünk.
- Valóban. Hall is engem?- kérdezte hangosan, mint ha süket lennék.
- Természetesen, igen.- válaszoltam nyugodtan. A férfi felém nyúlt az egyik kezével de nem engedtem, hogy hozzám érjen így a keze átsiklott a vállamon.
- Ön egy szellem....- mondtam barátságosan, nem akartam feldühíteni egy lelket.

- Ezt én is tudom. De, hogy lehetséges hölgyem az, hogy ön lát engem?- kérdezte érdeklődve. Nem úgy beszélt mint a mai emberek és a ruházatán is látszott hogy nem ebbe a korba tartozik. Egy elegáns szürke kabátot viselt hozzá illő kalappal és öltönnyel. Volt nála egy sétapálca is. Az egész olyan retro hatást keltett na meg ugye az ember nem hord kabátot augusztus végén.
- Médium vagyok. Legalábbis olyasféle. Képes vagyok sok olyan dologra amire más emberek nem.- magyaráztam megértően. Utáltam hogy halottakat látok mindenütt a városokban az utcákon a temetőkben! Több szellem van mint hinnétek! De nem mindig olyanok mint ez a férfi. Sokszor ijesztőek, gonoszak, de vannak ilyen békés lelkek is akik néha még segítőkészek is. Csak feldühíteni nem szabad őket! Hirtelen bevillant egy kép: a lemenő nap képe. Aztán egy másik: hazaérek a sötétben apu pedig nagyon ideges az aggodalomtól. Ez a jövő.
- Sajnálom, de nekem azonnal haza kell mennem, ugyanis el fogok késni.- jelentettem ki határozottan és leugrottam a fáról.
- Kérem ne menjen még!- kérlelt és mellém huppant.

- Holnap visszajövök.- ígértem és elindultam a temető felé, ami a kúria és a házunk közt volt.
- Ne hagyjon itt kérem!- könyörgött. Jó erőben lévő felnőtt férfi volt úgy huszonhat éves lehetett a halálakor.
- A nevem Norton Ferguson.-mondta és biccentett.
- Én Manta Mickens vagyok.- mondtam és elfutottam hazafelé. Alig öt perc alatt haza értem.
- Mindjárt le megy a nap! Hol késtél?- kérdezte apu bosszúsan miközben behúzta a függönyöket a nappaliban.
- Elaludtam odakint.- mondtam tömören.
"Jellemző... Akár még bármi baj is lehetett volna ebből! Túl felelőtlen!"- gondolta.
- De nem lett semmi bajom! Időben megláttam, hogy haza kell jönnöm!- vetettem a képébe és felmentem a szobámba. Felvettem egy fejhallgatót és felhangosítottam a zenét így próbáltam meg kizárni az apám gondolatait a fejemből. Újra elaludtam. Felkeltem és kikapcsoltam a zenét. Körbesétáltam a szobámban és levettem a ruhámat, hogy átvegyem a pizsamámat. Mikor kész voltam ezzel az ablakhoz léptem és kinéztem. A két nagy fa az udvar közepén állt. Mögötte az erdő és a nagy bokrok. Minden olyan csendes volt, mint egy álom. Ezt főleg azért éreztem így, mert apám lágy színes gondolatai a másik szobából könnyedén átszűrődtek, hogy a fejembe fészkelhessék magukat. Bámultam a két nagy fát és egy alakot véltem felfedezni aki a fa törzse mögött bujkált. A gondolatai nem ordítottak, pedig az illető félre érthetetlenül menekült valami elől. Átrohantam az apám szobájába és felráztam álmából.
- Apu van odakint valaki!- suttogtam.

11. rész

- Jó napot. Szeretnék kicsit utána olvasni a város történetének. Jelentkeztem a történelem versenyre és mivel nemrég költöztünk ide szeretnék többet tudni a lakóhelyemről.- erősen mosolyogtam a nőre.
- Persze. Van valamilyen konkrét irány ág?- kérdezte lelkesen.
- Nincs. Igazából minden érdekel.- a nő bólintott és eltűnt egy ajtó mögött. Én leültem egy asztalhoz, mire elmém tett egy rakás mappát.
- A feljegyzések a konföderáció óta maradta fent.
- Ó. Ez érdekes! Itt is voltak boszorkány égetések? A nagyanyám régen mesélt erről.
- Boszorkányok? Ó itt nincs semmi természet feletti.- nevetett a nő. Bólintottam és tanulmányozni kezdtem egy mappa tartalmát, legalább is úgy tettem.
 " Érdekes ez a lány. Talán szólnom kellene róla Davenek. Egyből a boszorkányokról kérdezett... talán többet tud mint kellene. Szólok Davenek." Azonnal abba hagytam a hallgatózást. A nő elé vetítettem egy telefon csörgésének hangját, majd úgy tettem mintha felvenném a telefonomat.
- Szia. Persze. Most? De... na jó. Persze mindjárt indulok. Szia. Én is téged.- tettetem a beszélgetést. Felálltam és felkaroltam a mappákat. A nő asztalára tettem.
- Sajnálom, de most el kell mennem. Holnap be tudok jönni?
- Igen pénteken és hétvégén vagyunk csak zárva.
- Ó ez nagyszerű. Köszönök mindent. Viszlát.- mondtam és kimentem a kocsiba. Ki ez a Dave? Az új kérdés egészen felkavart. Ez a város mégsem olyan békés, mint ahogy mondják? Beszélnem kell Nortonnal. Haza mentem és lepakoltam a cuccaimat.
- Hogy telt a napod?- kérdezte apu miközben némi ebédet készítettem.
- Jól.
- Ennek örülök. Találtál valamit a levéltárban?
- Ami azt illeti szerintem a nő aki ott dolgozik tud valamit. Szóba hoztam a boszorkány égetéseket a konföderáció után és aztán arra gondolt, hogy talán szólnia kellene rólam valami Davenek. Te ismered talán?
- Dave Ferguson. A polgár mester.- összerezzentem, ahogy apám kimondta a Ferguson nevet.
- Ó. Ez nem tetszik nekem.- a homlokom ráncoltam.- Itt valami nagyon nagy gáz van...
- El kellene költöznünk.
- Nem! Ki van zárva, hogy én még egyszer költözni fogok.- ezzel a témát rövidre zártam. Miután elmosogattam egy könyvel a kezemben sétálni indultam. Átvágtam a temetőn így hamar a kúriához értem.
- Hahó! Van itt valaki?- kérdeztem óvatosan. Nem érkezett válasz ezért elkezdtem megtenni egy kört a ház körül.
- Norton!- kiabáltam, de nem érkezett válasz. Végül bementem az öreg ajtón a házba. Mikor beértem az első gondolatom az volt, hogy ez hatalmas. Egy gyönyörű nagy galéria amihez két lépcső vezetett fel. Még ennyi idő után is szemet kápráztatóan festett. A lépcső öreg volt és szemmel láthatóan ingatag. De valami furcsa belső késztetéstől vezérelve felmentem az emeletre. A bal folyosót választottam és bementem egy üres szobába. Rám törtek a kép rohamok. Pontosan láttam a szobát úgy ahogy annak idején kinézett. Az ágy helyét, a festést, a képeket a falon, az öreg komódot, mely virágokkal volt tele. A sok növény közt egy kép bújt meg. Teljesen értelmetlenül közelebb léptem, hogy megnézhessem a képet. Ez... Ez lehetetlen. A képen én voltam... és aki mellettem állt az most az ajtóban áll és mérgesen figyel engem.
- Te mit keresel itt?!- kérdezte Norton sokkal ellenségesebben, mint ahogy kinézett. A látomásnak vége szakadt és minden kitisztult. De a sokk hatása alatt álltam még bőven.
- Én... Téged.- Norton arca enyhülni látszott.- Még a neved is kiabáltam!
- Menjünk ki innen.-  mondta Norton. Bólintottam és követtem ki a házból. Leültünk a platán fára.
- Szóval?- kérdeztem, hogy végre mondjon valamit.
- Miért kerestél?
- Beszélnem kell veled.- mondtam és előadtam neki a vérfarkas támadást és azt sem hagytam ki, hogy mit mondtak nekem a levéltárban.
- Örömmel hallom, hogy a város vezetése még mindig a családom kezében van.- mondta büszkén.
- De most ne ennek örülj hanem mondd el amit tudsz.
- A vérfarkasokról tudok. Hold teltekor, mindig felbukkan egy pár a környéken, de a várost elkerülik. Gondolom azért támadott meg titeket mert a ti házatok már nem tartozik a városhoz. Csak sejtéseim vannak egy varázs határról. Ennél többet nem tudok mondani. Ha egy kicsit később halok meg. Miután polgár mesterré avattak volna akkor tudnék segíteni.
- Varázs határ? Ez olyan amit boszorkányok csinálnak igaz?- Norton bólintott.
- Azt hiszem a lényegre tapintottam.
- Szerintem ne menj vissza a levéltárba. Nem szeretném, hogy bármi bajod essen.
- Nem fog. Köszönöm a segítséget!- mondtam és átöleltem. Az erőm elég egy érintés imitálásához.
- Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni.
- Így is rengeteget segítettél! Nagyon köszönöm. De most megyek apa miatt. Még jövök, majd.- mondtam és haza szaladtam. Felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Új infó van, de apunak nem mondhatom el. Nem tudhatja, hogy szellemekkel barátkozok...

10. rész

Spagettit ettünk apuval és néztük az esti sorozatokat a tévében. A reklám alatt az iskoláról kérdezgetett.
- Holnap lesz tesi óránk... azt hiszem.- mondtam és a kezébe adtam egy pohár tejet.
- Régen jó voltál tornából. Jelentkezel valami iskolai tevékenységre?
- Nem tudom. Talán. Tudod ki szeretném deríteni, hogy mit akart az a vérfarkas. Holnap benézek a városi levéltárba.
- Manta, ne foglalkozz vele és akkor ők sem foglalkoznak majd velünk.
- Apa, ezt te sem gondolod komolyan!- mondtam és felmentem a szobámba. Az ölembe vettem a laptopomat és elkezdtem írni egy levelet:


" Anya.
  Most sem vagy velünk... és adja az ég, hogy ne lássalak újra így, de mégis hiányzol. Olyan nehéz egyedül helytállnom. Apa pont olyan makacs, mint régen. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem foglalkozunk a bennünket ért támadással. Ahányszor rá nézek csak a te hibádat látom. Te keverted bele őt. Megszállottan hajszolja a normális életet. Egyszerűen nem akarja elhinni, hogy ez már sosem lesz olyan, mint régen! A történt elmúlt és te már sosem fogsz újra a családunk része lenni. Te itt hagytál minket. Nem fogom megérteni, hogy miért tetted ezt. De mi akkor is szeretünk. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy érzem apa néma szenvedését. Őt sebezted meg a legjobban. Remélem... most bárhol is létezel... tudod, hogy mi... mi igazán szerettünk. "


 A levél elküldetlenül hevert egy mappában, mint már sok más levél egyazon címzéssel: Anya. A laptopot a földre tettem és kimásztam az ablakom helyén. Leültem a tetőre és a csillagokat néztem. A tekintetem elég hamar elkalandozott a temető irányába. Norton járt a fejemben. Ő is tudhat valamit. Hűvös szellő csapta meg az oldalam. Ráfordultam az arcommal, mint ha láthatnám honnan fúj. Egy pillanatra mintha Fegan arcát láttam volna a fák közt. Megráztam a fejem. Lehetetlen nem éreztem a közelben egy ember jelenlétét sem. Visszamásztam a szobámba és elaludtam az ágyban. Reggel túl korán csörgött az óra. Későbbre állítottam, de nem tudtam vissza aludni így csináltam reggelit apának is és betettem a hűtőbe. Túl korán értem be az iskolába. A személyzeten kívül alig tartózkodtak diákok az épületben. Elindultam a szekrényem felé, hogy bepakoljam a könyveimet, mikor megláttam ahogy Fegan lép ki az irodából egy táskával. Körülnézett a folyosón, de mint ha meg sem látott volna engem, majd kiment az ajtón. Hátrafordultam, de nem volt mögöttem senki. Gyorsan bepakoltam a szekrényembe, majd kimentem az udvarra és leültem egy padra. Nem telt sok időbe, hogy Loren és Mickey rám találjon.
- Heló!- mondta Loren hangosan jó nagy mosollyal.
- Sziasztok.- mondtam halkan és egy apró kis mosollyal gyengéden intettem feléjük. 
- Ugyan!- Loren mereven és mogorván nézett rám.- Nem szabad ilyen fa pofát vágni a naphoz! Mosolyogni kell és akkor a világ is rád mosolyog!
- Ó... hát persze. Loren és az ostoba okosságai!-  undokoskodott Steph.
- Már megbocsáss... Téged ki kérdezett?- mondta Loren olyan ellenségesen, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ő így is tud beszélni.
- Amerikában élünk hahó... ez itt nem Kína.
- Japán vagyok szőke...- mondta Loren.
- Egyre megy. A sárga az mindig sárga marad.
- Állj le Steph!- mondta Mickey.
- Nekem csak ne parancsolgasson egy ilyen kis senkiházi pizza futár!- förmedt rá. Steph rám nézett.
- Mi az? Most én jövök?
- Nem tudom mért van annyira odáig tőled Tim. Semmi átlagon felüli nincs benned.- jelentette ki.
- Ha neked az egzotikumok átlagosak Barbie...- vontam meg a vállam. Steph durcásan megfordul és hátradobta szőke haját.
- Jól ki osztottad!- dicsért meg Loren.
- Nem szeretem ha sértegetik a barátaimat.- jelentettem ki büszkén.  
           Tesi órán együtt futottunk Lorennel.
- Te jelentkezel szak körre?
- Nincs semmi jó. Mondanám, hogy legyünk szurkoló csajok, de a csapat feje Steph.
- Kiállhatatlan egy csaj.
- Én sem értem, hogy tudta elviselni Tim.- rázta a fejét Loren. Egy újabb körhöz értünk. Ekkor láttuk meg ahogy a foci csapat kikocog a pályára és elkezdi a bemelegítést.
- Hmm...- kuncogott Loren.
- Hé! Ezt nekem kéne mondanom. Neked van pasid!- nevettem.
- Nézd már! Tim neked integet.- odakaptam a fejem és valóban. Mosolyogva vissza intettem és tovább futottam Lorennel az oldalamon.
- Mit csinálsz szombaton?- kérdeztem Lorent.
- Eljövünk az évad nyitó meccsre.
- Te és Mickey?
- Meg te is. Te kis buta...- nevetett.
- Tudod apu nincs túl jó bőrben, otthon kellene maradnom vele.
- Manta lazíts! Apud biztos nem bánja ha egy estét velünk töltesz. Mickey hazavisz a meccs után! El kell jönnöd. 
- Megkérdezem.
- Ha nem velünk jössz akkor Tim úgyis el fog hívni. Akkor pedig a kispadon játszhatod a rajongó szerepét. Ezt nem akarod.- oktatott ki.
- Igazad van.- értettem egyet.
- Tim egyfolytában téged néz. Olyan aranyos teljesen beléd esett.- kuncogott.
- Dehogyis!- tiltakoztam, pedig pontosan tudtam mi jár Tim fejében.
         Iskola után első utam a levéltárba vezetett. Egy szürke épület a városházától nem messze. Bementem az ajtón és fel a vörös szőnyeggel fedett lépcsőn. A falak fehérek voltak és sötétbarna polcokon sorakoztak a mappák és könyvek. A pult mögött egy vöröses szőke hajú idős nő ült, hátul kontyba fogta a haját. Szemüveget viselt, ami gyöngyös pánttal volt a nyakába akasztva.
- Segíthetek valamiben?