Bocsánat gyerekek véletlenül töröltem egy rakás bejegyzést egyenlőre folytatok mindent aztán a nyáron megcsinálom az elejét is BOCSI!

Megvan a theme song!

http://www.youtube.com/watch?v=BQHgjM7i2J4

8.rész (Jó hosszú lett szerintem.)

Első nap az iskolában. Valahogy éreztem , hogy szörnyű lesz. Néha igazán antiszociális egyéniség tudok lenni. Az elmúlt fél évben pedig a hallgatás került előtérbe. Könyvem nem volt, csak egy papírom ami azt bizonyította, hogy az iskola tanulója vagyok. Bedobtam a táskámba pár szendvicset és elindultam a suliba. Ahogy begurultam  a parkolóba kíváncsi szemek tapadtak a kocsimra. Kiszálltam és a szemek követni kezdtek. Besétáltam az irodába, hogy megtudjak valami értelmeset. Nem én voltam az egyedüli. Leültem a váróban lévő fotelre és bámultam ki az ablakon. A szél a leveleket pofozgatta, szinte hallottam a hangjukat mikor félbe szakította valaki a merengésem.
- Jöjjön be Ms. Mickens.- a titkár nő aki szólított, magas volt a fogai sárgák és kuszák, vörös haja egy rendezett csimbók volt. Nem volt egy mai tyúk. Blézert viselt egy terítő mintájú blúzzal és egy fertelmes cipőt. Nem voltam az a nagy divatozós soha. De ez a stílus még engem is kiakasztott. Felálltam és követtem a nőt.
- Szóval mit szeretnél tudni?- kérdezte.
- Talán adhatna nekem egy órarendet.- javasoltam.
- Órarendet az első órán kap majd.
- És az mikor is lesz?
- Nyolckor.- jelentette ki lenéző hangsúllyal. Tudom, hogy ez egy általános dolog volt, de meg kellett bizonyosodnom róla.
- És hol?- kérdeztem. " Hát ez a lány semmit sem tud?!" 
- A hatos teremben.- mondta miután levette a szemét egy táblázatról. Nyilván azt nézte meg melyik osztályba tartozok.
- Rendeben. Köszönök mindent.- azaz semmit. Kimentem az irodából. Kérdezősködtem volna még, de nem bírtam elviselni ezt a nőt. A folyosókon mindenki megbámult, de senki sem jött oda hozzám. Nem bántam. Fél óra járkálás után eldöntöttem, hogy megkérdezek valakit merre is van az a hatos terem. Mindenki engem nézett. Az összes létező porcikámat láttam az összes létező szemszögből. Irritált ez a sok gondolat.  Végül kiszúrtam egy lányt aki a szekrényével birizgált. Ő volt az egyetlen aki nem rám gondolt. Ő arra gondolt, hogy vajon hiányozni fog-e a kis öccsének ha felébred és, hogy vajon idén is ugyan az lesz e a matek tanára.
- Szia.- szólítottam meg. Megfordult és végigmért. "Nem ismerem."
- Szia.
- Manta Mickens vagyok. Most költöztünk ide és még új vagyok a suliban meg tudnád mondani merre van a hatos terem?- hadartam idegesen. "Ó hát róla beszél mindenki."
- Persze. Menj végig ezen a folyosón arra.- mutatta.- Aztán fordulj balra számolj egy kettő három ajtót és ott lesz bal oldalon egy levágás. Van ott egy ajtó és felette van egy bazinagy hatos. Megtalálod.- bíztatott. Kedvesnek tűnt és a gondolataiban sem volt semmi hátsó szándék.
- Hogy nem vettem észre!- nevettem és a homlokomra csaptam.
- Van ez így. Biztos vagyok benne, hogy én sem vettem volna észre a te helyedben.
- Ezt miből gondolod?
- Á ezt csak tudom. Melyik osztályba fogsz járni?
-Fogalmam sincs. Az irodán egy árva mukkot sem mondtak csak hogy az első óra nyolckor van a hatosban.
- Mrs. Marrot egy igazi hárpia. Ne is törődj vele.- legyintett. Felharsant a csengő és mindenki elindult valahová.
- Hát akkor szia. Remélem találkozunk még. Hogy is hívnak?
- Loren. Loren Woodstock. És én is remélem, hogy még találkozunk.- mondta és megölelt. Hát itt ekkora divat ez az ölelgetés? Elindultam az útvonalon amit mondott és meg is találtam a hatos termet. Beléptem az ajtón és két tucat szem pár szegeződött rám. A tanári asztalhoz döcögtem.
- Jó napot Manta Mickens vagyok.-mondtam a tanárnak.
- Á igen Ms. Mickens. A nevem Gabriel Anton. Üljön le kérem valahová. Például ott hátul. -mondta és rámutatott. Egy üres pad. Szuper. Hátramentem és leültem. Elővettem a tollam és egy jegyzet füzetet amit utólag pakoltam be.  A tanár beszélni kezdett. Lediktálta az órarendet elmondta melyik tanár milyen tantárgyat tanít. Hallottam a gondolataiban, hogy ezt külön az én kedvemért tette. Az irántam való érdeklődés egész nap megmaradt. Az első órán szerencsére hátul tudtam helyet foglalni,de voltak páran akik hátranéztek, hogy megbámulhassanak. Ez a baj az ilyen apró közösségekkel. Ami új az szenzációs! Mikor kicsengettek Mr. Anton az asztalához hívott.
- Manta keress meg következő szünetben próbálok fénymásolni neked egy térképet.- ajánlotta fel.
- Köszönöm Mr. Anton az igazán remek lenne.- mondtam hálásan. Már most tudtam, hogy Mr. Anton - a történelem tanát - lesz a kedvenc tanárom. Mikor kiléptem az ajtón oldalba lökött egy lány.
- Szia. Steph Alcey vagyok.- mondta és a kezét nyújtotta. Kezet ráztunk. 
- Heló, Manta vagyok.
- Milyen cuki ez a név. Bár én a kígyómnak adtam volna ilyen nevet.- kuncogott.
- Aha.- mondtam bizonytalanul. Nem volt szimpatikus ez a lány. Mégis ki köszönne neked úgy hogy előtte jól oldalba ver?
- Persze nincs kígyóm!- mentegetőzött. Elkezdett mellettem sétálni és végig kérdezgetett.
- Honnan jöttetek?
- New York-ból.
- Ó én még sosem voltam nagyvárosban, de amint befejeztem a sulit Los Angelesbe költözök. Az anyám szerint azonnal híres leszek...- locsogta. Ekkor megpillantottam Lorent aki egy nyurga fekete hajú sráccal beszélgetett.
- Loren!- kiáltottam és integettem neki. Faképnél hagytam a papoló Stephet aki csak tátogott azon a sületlenségen, hogy én ott hagytam őt azért, hogy Lorennel beszélgessek. Nem érdekelt.
- Mi újság csajszi milyen volt az első órád?- kérdezte.
- Borzasztó. Mindenki engem bámult, de Mr. Anton nagyon kedves volt.
- El kell, hogy szomorítsalak még most is mindenki téged bámul. Ő itt a barátom Mickey.
- Heló.- mondta mély öblös hangján. Meglepődtem. Mickey vékony volt és magas. Igazi piszkafa. Nem volt se jóképű, sem csúnya. Mindössze átlagos volt. A mély hangja igazán meglepett azt hittem vékonyabb hang fog köszönni nekem.
- Szia.- mondtam és kezet ráztunk. Már kezdtem bízni benne, hogy nem fognak megölelni ahányszor találkozom valakivel mikor magához húzott. Megborzongtam és hátrébb léptem.
- Hol lessz a kövi órád?- kérdezte Loren. Felcsaptam a jegyzetfüzet borító lapját és megnéztem.
- A négyesben... Mrs. Mottal. Biológia?
- Nekem is! Szuper! Ülünk együtt?- kérdezte lelkesen.
- Aha.- hápogtam.
- Csak aztán el ne csaklizd a barátnőmet!- vigyorgott Mickey. Halványan bajsza volt és fura,de egész hasonlított Mickey egérre a hegyes orrával és a fekete, göndör hajával. Követtem Lorent a biológia teremhez közben azt hallgattam, hogy magyarázza kicsoda is ez a Steph.
- Ő a suli "legmenőbb" csaja. Régen Tim Brownal járt. Ők voltak az álompár. Tudod a szokásos sztori.
- Igen értem. És te vagy a kívülálló vagy mi?
- Nem én normális vagyok... végülis igen.- jelentette ki.
- Szerintem is normális vagy.- nyugtáztam nevetve. Bementünk az osztályba és Loren segített nekem helyet szerezni hátul. Maga mellett. A tanár levezette a tantervet én pedig szorgalmasan jegyzeteltem. Loren jókat nevetett rajtam írás közben. Azt mondta ne legyek ilyen stréber, de nem figyeltem rá. A következő órám matek volt és lényegében ugyan az történt mint biológián annyi különbséggel, hogy most nem Loren volt a pad társam, hanem egy Duke nevű srác és a legelső padban ültem, a köz szemle tárgyaként. Mikor kiléptem az ajtón elindultam megkeresni Mr. Antont. Útközben hozzám csapódott Loren és Mickey is. A tanári szoba előtt beszélgetett egy magas szőkés vöröses hajú nővel.
- Ő Ms. Gollstein. Vigyázz vele! Haláli egy irodalom tanár!- oktatott Loren. Erősen bólogattam.
- Ó Ms. Mickens!- kiáltott fel Mr. Anton mikor meglátott minket. Fiatal jóképű pasas volt. A legtöbb lánynak bejött a suliban, de én és Loren kifejezetten nem közéjük tartoztunk. Odamentünk és hápogtunk valami köszönés félét.
- Látom máris szereztél barátokat.- mosolygott. Őszinte mosoly volt. Sugárzott belőle a boldogság. Érdekes volt, hogy lehet valaki ennyire őszinte.
- Hozom is a térképet. Gondolom Loren és Mickey szívesen segítenek ebéd közben bejelölni a legrövidebb utakat egyes helyekre.- mondta és bement a tanáriba.
- Ismeritek egymást előzőleg?- kérdezte Mickey.
- Nem.
- Pedig most még a szokottnál is kedvesebb.- mormolta.
- Lehet bejössz neki!- ugratott Loren.
- Dehogy!- legyintettem. Mr. Anton kijött egy halom papírral a kezében. Látta az ijedségemet ezért elmosolyodott.
- Nyugi ez nem mind az. Csak ez.- mondta és a kezembe nyomott egy papírt.- A többi hirdetés. Történelem versenyt rendezünk. Nincs kedvetek jelentkezni?
- Köszönöm Mr. Anton, de most nincs időm csak a tananyagra... tudja a kisöcsém.- érvelt Loren. Észre sem vettem, hogy Mickey eltűnt.
- Még átgondolom.- mondtam gyorsan. Mr. Anton bólintott majd eltűnt a lapokkal.
- Nem túl jó leszerelő duma.
- Nem is annak szántam. Tényleg átgondolom.- Loren vállat vont és elsétáltunk az ebédlőbe. Leültünk egy asztalhoz. Én nekiálltam majszolni a szendvicseimet Loren, pedig vett egy pizzát. Mindenki minket nézett. Páran oda jöttek bemutatkozni, de nem tudtam megjegyezni a nevüket. Már majdnem végeztem a második szendvicsel. Loren épp bejelölt pár útvonalat egy piros filccel, mikor odatipegett az asztalunkhoz Tim és két (gondolom) barátja. Tim leült mellém a másik két srác, pedig Lorent fogták közre.
- Hű micsoda dísz csürhe.- bődült fel Loren.
- Kétlem, hogy sokáig maradnának.- válaszoltam és mérgesen Timre néztem.
- Szóval még mindig haragszol...- állapította meg.
- Eltaláltad.
- Nem tudom mit mondjak.- vallotta be hosszas gondolkodás után. Tudta, hogy a sajnálom szöveggel nem menne semmire.
- Menj el. Kérlek. Túl kell tennem magam ezen. Nem voltam felkészülve erre a sok mindenre. Megalázó volt az a kis jelenet, azzal a másik sráccal. Értsd ezt meg. Megígértem, hogy szólni fogok, de még nem jött el ennek az ideje.- magyaráztam.
- Rendben.- mondta és felállt. A másik kettő is és elmentek.
- Ugye tudod, hogy ezt meg kell magyaráznod. Ez a hármas nem szokott csak úgy odaülni akárkihez.
- Valahogy sejtettem...

7. rész

A hétvégét teljesen egyedül töltöttem. Mindössze két alkalommal tettem ki a lábam a házból. Akkor is csak boltba mentem. 
  Nem bírtam vissza aludni azon az éjszakán. Elővettem egy vígjátékot és nézni kezdtem. A film vicces volt, de nem bírtam rá koncentrálni. Norton járt a fejemben és az, hogy mi történhetett volna. El sem tudom mondani mennyire szégyelltem magam. Kimentem a konyhába és elkezdtem rágcsálni egy almát. Mikor a kukába hajítottam megláttam a pizza dobozát amit Tim hozott. Utáltam ha körülöttem kiabálnak vagy veszekednek. Ha elvesztem a fejem annak soha sincs jó eredménye. Eszembe jutott az a szegény srác és azon tűnődtem egész nap vajon mivel hergelte fel ennyire Timet. Volt a szemében valami földöntúli nem e világi, de nem vádolhattam meg vele, hogy ő sem ember. A mosolya pedig úgy hasonlított az enyémre. Hosszú idő óta az a boldogtalan keserédes mosoly. Pont mint az enyém. Újra és újra átsikáltam a követ és a padlót ahol meghalt a vér farkas. Felmentem és csendben ültem az ágy mellett a földön. A lepedő amit a kitört ablak helyére kötöztem halvány fényt engedett csak a szobába. Végigsimítottam a kezemmel a padlón és csak néztem. Órákig ültem a padlót bámulva és gondolkoztam. Gondolkoztam az elmúlt napokon, hogy mi történt. Olyan nagy keveredés volt a fejemben. Észre sem vettem mennyire csordultig telt. Ez a sok új dolog. Ideköltözünk aztán összebarátkozok egy szellemmel. Megtámad egy vér farkas akit megölök. Elmegyek randizni egy sráccal akiről kiderül, hogy egy agresszív barom. Aztán a szellem, aki a barátom kikezd velem és én viszonozni akarom. És az a srác is a fa alatt. Az idegenről nem is beszélve. Miért üldözte a farkas? Én voltam az eredeti célpontja? Tim miért volt annyira erőszakos? Mivel dühítették fel? Mit akar tőlem Norton és ki az a srác?! Annyi kérdésem volt ezekkel kapcsolatban és senki sincs aki válaszolna. Végül elaludtam a padlón. Az álmomban jelen volt minden kérdésem. Újra álmodtam az elmúlt napok történéseit. Úgy éreztem elnyel a zűrzavar. Felébredtem majd újra elaludtam. Az egész szombatot és vasárnap éjszakát ezzel a fetrengéssel töltöttem. Nem ettem nem ittam. Leizzadtam a rém álmoktól. Vasárnap reggel erőt vettem magamon és vettem egy forró fürdőt. A kádban feküdtem és a plafonban gyönyörködtem mikor eszembe jutott egy igazán fontos részlet.
- Én nem hallottam őt.- motyogtam a levegőbe. Nem hallottam a srác gondolatait aki Timmel veszekedett. Tim ordibált és ordítottak a gondolatai is ezzel széttörte a pajzsomat és mindenki gondolatai a környékről a fejembe tódultak. A nagy kavarodásban pedig észre sem vettem, hogy az egyetlen akit nem hallottam az a fiú volt. Még soha nem találkoztam senkivel sem akinek a gondolatait nem hallottam. Kivétel a szellemek, és a vámpírok, de mikor találkoztunk nappal volt. Ez nagyon érdekelt. Gyorsan végeztem a nagy tisztálkodóssal. Közben gondolkodtam és tisztáztam magamban mindent. Ki fogom deríteni miért történtek ezek! Az első amit tettem az az hogy összepakoltam a házban és felhívtam még pár céget az ablak ügyében. Beszélnem kell Nortonnal, Timmel és azzal a fiúval is. A farkas volt a legveszélyesebb pontja a listámnak, viszont ő hagyta a legkevesebb nyomot. Felvettem valami rendes ruhát feltettem némi sminket és felmentem apához a kórházba.
- Mikor engednek haza?- kérdeztem.
- Azt mondták holnap, ha nem leszek lázas.
- Jaj apu annyira sajnálom ezt az egészet.- mondtam ezredszerre.
- Ki derítettél már valamit?
- Nem.- mondtam bűnbánóan.- El sem hinnéd mennyi minden történt otthon amit ki kell derítenem. Sajnos a támadónkról nem tudok semmit egyenlőre, de minden erőmmel rajta vagyok. Csak hát holnap kezdődik az iskola, még a kkönyveket sem kaptam meg előre. És hívtak parakutatók... megint. Engem kerestek,de azt mondtam nekik, hogy nem ismerem... magam. Szerintem elhitték.
- Manta. Ez óriási hiba volt. Szerinted nem tudták, hogy kit hívnak? Nekem kellett volna felvennem azt a telefont...
- De nem voltál ott. Az én hibámból.
- Mégis, hogy tehetnél te erről. Úgy mondod mint ha te hívtad volna ide.- vádolt.
- Nem.- ismertem be.- Igazad van nem tehetek róla.
- Menj haza késő van.
- Szeretlek apu.- mondtam és adtam egy puszit az arcára.

6. rész

-És ez az egy templom van?- kérdeztem a főtéren állva.
- Igen. Miért?
- Á semmi.- legyintettem és körbefordultam. Az egyik fa alatt észre vettem egy srácot. Minket nézett és olyan furcsa keserédes mosolya volt. Visszafordultam Timhez és hallgattam a meséjét a templommal kapcsolatban, hogy a szülei, hogyan házasodtak itt össze. Az járt a fejében, hogy egyszer talán velem fog itt összeházasodni. Utáltam, hogy hallom mindenki minden apró kis titkát minden egyes ki nem mondott szavát. Az agyamra ment mikor a srácok elképzeltek meztelenül. Ettől függetlenül néha jól jött. Viszont nehéz volt titokban tartani.
- Hahó. Valami baj van?- kérdezte Tim.
- Dehogyis miért?
- Csak olyan furcsán néztél a fákra mi van ott?- mondta és arra nézett ő is.- Ó, már értem.
- De...- mondtam volna, de Tim elindult az ismeretlen srác felé és mikor odaért meglökte a vállát.
- Te meg mit képzelsz magadról, hogy megint ide jössz és tönkre teszed a napomat!- hallatszott a hangja. Utána szaladtam és próbáltam eltolni a sráctól.
- Tim, hagyd már nem csinált semmit csak itt állt! Tim!- kiabáltam vele, de félre söpört.
- Szóval te így szoktál bemutatkozni?- kérdezte az ismeretlen srác. Nem tudtam kitől kérdezte tőlem vagy Timtől mert a mondat elején még engem figyelt, aztán Timre nézett.
- Te csak fogd be a szád!- utasította Tim és újra meglökte.
- Tim fejezd be! Igaza van!- mondtam és durcásan karba tettem a kezem.
- De hát pont ezt akarta elérni!
- Hála neked sikerült is.- vetettem oda és eltrappoltam a párostól. Tíz méterre távolodhattam el kb. mikor Tim utánam jött.
- Manta! Manta várj már!-kiabálta. Nem fordultam meg. Tim gyorsan beért engem.
- Sajnálom... Nem kellett volna hagynom, hogy így kihozzon a sodromból ez a...
- Ne kezd már megint.- vágtam a szavába.
- Hadd vigyelek haza.- mondta.
- Nem kell.
- De el fogsz késni.
- Haza fogok sétálni. Egyedül! És nem érdekel, hogy mennyire sajnálod.- mondtam. Tim megállt tiszteletben tartva a kijelentésem. Fogalmam sem volt merre is van az a hazafelé ezért amit látó szögön kívülre estem megkérdeztem egy járó kelőtől, hogy merre is lakok. Gyorsan haza találtam, de a séta kifárasztott. Ledőltem a kanapéra és elaludtam. A telefon ébresztett fel.
- Tessék?- szóltam bele.
- Jónapot Samanta Mickenst keresem. A nevem Adrian McAby.
- Milyen ügyben ha szabad kérdeznem?
- A Californiai-Parakutató-Intézet munka társa vagyok.
- Ó. Sajnálom, de valószínűleg félre tárcsáztak még csak nem is ismerek Samanta Mickens nevű nőt. Nagyon sajnálom.
- Persze. Azért köszönök mindent.- és letette. Fogalmam sem volt, hogy sikerült-e meggyőznöm őket, de nagyon reméltem. Bementem kicsit apuhoz a kórházba haza felé pedig bevásároltam. Este olvastam egy keveset aztán elaludtam.
   Álmomban találkoztam Nortonnal.
- Nem gond, hogy itt kerestem fel?
- Nem, dehogy is.
- Hogy telt a napja?- kérdezte.
- Nem mondhatnám,  hogy kellemesen. Igazából szörnyen. Egy fiúval találkoztam... aztán, majdnem össze verekedett egy másik sráccal és... olyan kínos volt. Mindenki látta hogyan veszekednek. Borzalmas volt.
- Sajnálom.- mondta. Egy padon ültünk a Central Parkban. Az a hely egy cseppnyi csoda a nagy városi dzsungelben.
- Miféle hely ez?- kérdezte.
- Ez a Central Park. New Yorkban vagyunk.
- Itt élt?
- Igen. Egy másik életemben.
- Gyönyörű hely.- mondta és a kezemre csúsztatta a kezét. Meglepődtem. A szellemek gondolatait nem hallottam. Nem hallhattam nem volt testük így nem tudtak közvetíteni. Fogalmam sem volt arról hogy Norton esetleg érezhet irántam valamit. De nem húztam el a kezem. Norton helyes fickó volt. Kedves, igazi úriember. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem élt. Viszont teljesen összezavart ezzel az egyetlen apró mozdulattal. Még sosem kezdett ki velem szellem. Az álomban ez még hihetetlenebbnek tűnt. Norton olyan valóságosnak tűnt, mint ha tényleg élne. Hozzá akartam bújni és azt akartam, hogy megcsókoljon és még többet. Ez a baj az álmokkal. Ha felvesz egy irányt egy érzést nem lehet elterelni onnan. Próbáltam beszélni hozzá, de nem ment. Erőt vettem magamon és felébredtem. Felültem a kanapén és a homlokomra tapasztottam a tenyerem.
-Ó én barom!