11. rész

- Jó napot. Szeretnék kicsit utána olvasni a város történetének. Jelentkeztem a történelem versenyre és mivel nemrég költöztünk ide szeretnék többet tudni a lakóhelyemről.- erősen mosolyogtam a nőre.
- Persze. Van valamilyen konkrét irány ág?- kérdezte lelkesen.
- Nincs. Igazából minden érdekel.- a nő bólintott és eltűnt egy ajtó mögött. Én leültem egy asztalhoz, mire elmém tett egy rakás mappát.
- A feljegyzések a konföderáció óta maradta fent.
- Ó. Ez érdekes! Itt is voltak boszorkány égetések? A nagyanyám régen mesélt erről.
- Boszorkányok? Ó itt nincs semmi természet feletti.- nevetett a nő. Bólintottam és tanulmányozni kezdtem egy mappa tartalmát, legalább is úgy tettem.
 " Érdekes ez a lány. Talán szólnom kellene róla Davenek. Egyből a boszorkányokról kérdezett... talán többet tud mint kellene. Szólok Davenek." Azonnal abba hagytam a hallgatózást. A nő elé vetítettem egy telefon csörgésének hangját, majd úgy tettem mintha felvenném a telefonomat.
- Szia. Persze. Most? De... na jó. Persze mindjárt indulok. Szia. Én is téged.- tettetem a beszélgetést. Felálltam és felkaroltam a mappákat. A nő asztalára tettem.
- Sajnálom, de most el kell mennem. Holnap be tudok jönni?
- Igen pénteken és hétvégén vagyunk csak zárva.
- Ó ez nagyszerű. Köszönök mindent. Viszlát.- mondtam és kimentem a kocsiba. Ki ez a Dave? Az új kérdés egészen felkavart. Ez a város mégsem olyan békés, mint ahogy mondják? Beszélnem kell Nortonnal. Haza mentem és lepakoltam a cuccaimat.
- Hogy telt a napod?- kérdezte apu miközben némi ebédet készítettem.
- Jól.
- Ennek örülök. Találtál valamit a levéltárban?
- Ami azt illeti szerintem a nő aki ott dolgozik tud valamit. Szóba hoztam a boszorkány égetéseket a konföderáció után és aztán arra gondolt, hogy talán szólnia kellene rólam valami Davenek. Te ismered talán?
- Dave Ferguson. A polgár mester.- összerezzentem, ahogy apám kimondta a Ferguson nevet.
- Ó. Ez nem tetszik nekem.- a homlokom ráncoltam.- Itt valami nagyon nagy gáz van...
- El kellene költöznünk.
- Nem! Ki van zárva, hogy én még egyszer költözni fogok.- ezzel a témát rövidre zártam. Miután elmosogattam egy könyvel a kezemben sétálni indultam. Átvágtam a temetőn így hamar a kúriához értem.
- Hahó! Van itt valaki?- kérdeztem óvatosan. Nem érkezett válasz ezért elkezdtem megtenni egy kört a ház körül.
- Norton!- kiabáltam, de nem érkezett válasz. Végül bementem az öreg ajtón a házba. Mikor beértem az első gondolatom az volt, hogy ez hatalmas. Egy gyönyörű nagy galéria amihez két lépcső vezetett fel. Még ennyi idő után is szemet kápráztatóan festett. A lépcső öreg volt és szemmel láthatóan ingatag. De valami furcsa belső késztetéstől vezérelve felmentem az emeletre. A bal folyosót választottam és bementem egy üres szobába. Rám törtek a kép rohamok. Pontosan láttam a szobát úgy ahogy annak idején kinézett. Az ágy helyét, a festést, a képeket a falon, az öreg komódot, mely virágokkal volt tele. A sok növény közt egy kép bújt meg. Teljesen értelmetlenül közelebb léptem, hogy megnézhessem a képet. Ez... Ez lehetetlen. A képen én voltam... és aki mellettem állt az most az ajtóban áll és mérgesen figyel engem.
- Te mit keresel itt?!- kérdezte Norton sokkal ellenségesebben, mint ahogy kinézett. A látomásnak vége szakadt és minden kitisztult. De a sokk hatása alatt álltam még bőven.
- Én... Téged.- Norton arca enyhülni látszott.- Még a neved is kiabáltam!
- Menjünk ki innen.-  mondta Norton. Bólintottam és követtem ki a házból. Leültünk a platán fára.
- Szóval?- kérdeztem, hogy végre mondjon valamit.
- Miért kerestél?
- Beszélnem kell veled.- mondtam és előadtam neki a vérfarkas támadást és azt sem hagytam ki, hogy mit mondtak nekem a levéltárban.
- Örömmel hallom, hogy a város vezetése még mindig a családom kezében van.- mondta büszkén.
- De most ne ennek örülj hanem mondd el amit tudsz.
- A vérfarkasokról tudok. Hold teltekor, mindig felbukkan egy pár a környéken, de a várost elkerülik. Gondolom azért támadott meg titeket mert a ti házatok már nem tartozik a városhoz. Csak sejtéseim vannak egy varázs határról. Ennél többet nem tudok mondani. Ha egy kicsit később halok meg. Miután polgár mesterré avattak volna akkor tudnék segíteni.
- Varázs határ? Ez olyan amit boszorkányok csinálnak igaz?- Norton bólintott.
- Azt hiszem a lényegre tapintottam.
- Szerintem ne menj vissza a levéltárba. Nem szeretném, hogy bármi bajod essen.
- Nem fog. Köszönöm a segítséget!- mondtam és átöleltem. Az erőm elég egy érintés imitálásához.
- Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni.
- Így is rengeteget segítettél! Nagyon köszönöm. De most megyek apa miatt. Még jövök, majd.- mondtam és haza szaladtam. Felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Új infó van, de apunak nem mondhatom el. Nem tudhatja, hogy szellemekkel barátkozok...

10. rész

Spagettit ettünk apuval és néztük az esti sorozatokat a tévében. A reklám alatt az iskoláról kérdezgetett.
- Holnap lesz tesi óránk... azt hiszem.- mondtam és a kezébe adtam egy pohár tejet.
- Régen jó voltál tornából. Jelentkezel valami iskolai tevékenységre?
- Nem tudom. Talán. Tudod ki szeretném deríteni, hogy mit akart az a vérfarkas. Holnap benézek a városi levéltárba.
- Manta, ne foglalkozz vele és akkor ők sem foglalkoznak majd velünk.
- Apa, ezt te sem gondolod komolyan!- mondtam és felmentem a szobámba. Az ölembe vettem a laptopomat és elkezdtem írni egy levelet:


" Anya.
  Most sem vagy velünk... és adja az ég, hogy ne lássalak újra így, de mégis hiányzol. Olyan nehéz egyedül helytállnom. Apa pont olyan makacs, mint régen. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem foglalkozunk a bennünket ért támadással. Ahányszor rá nézek csak a te hibádat látom. Te keverted bele őt. Megszállottan hajszolja a normális életet. Egyszerűen nem akarja elhinni, hogy ez már sosem lesz olyan, mint régen! A történt elmúlt és te már sosem fogsz újra a családunk része lenni. Te itt hagytál minket. Nem fogom megérteni, hogy miért tetted ezt. De mi akkor is szeretünk. Az egészben pedig az a legrosszabb, hogy érzem apa néma szenvedését. Őt sebezted meg a legjobban. Remélem... most bárhol is létezel... tudod, hogy mi... mi igazán szerettünk. "


 A levél elküldetlenül hevert egy mappában, mint már sok más levél egyazon címzéssel: Anya. A laptopot a földre tettem és kimásztam az ablakom helyén. Leültem a tetőre és a csillagokat néztem. A tekintetem elég hamar elkalandozott a temető irányába. Norton járt a fejemben. Ő is tudhat valamit. Hűvös szellő csapta meg az oldalam. Ráfordultam az arcommal, mint ha láthatnám honnan fúj. Egy pillanatra mintha Fegan arcát láttam volna a fák közt. Megráztam a fejem. Lehetetlen nem éreztem a közelben egy ember jelenlétét sem. Visszamásztam a szobámba és elaludtam az ágyban. Reggel túl korán csörgött az óra. Későbbre állítottam, de nem tudtam vissza aludni így csináltam reggelit apának is és betettem a hűtőbe. Túl korán értem be az iskolába. A személyzeten kívül alig tartózkodtak diákok az épületben. Elindultam a szekrényem felé, hogy bepakoljam a könyveimet, mikor megláttam ahogy Fegan lép ki az irodából egy táskával. Körülnézett a folyosón, de mint ha meg sem látott volna engem, majd kiment az ajtón. Hátrafordultam, de nem volt mögöttem senki. Gyorsan bepakoltam a szekrényembe, majd kimentem az udvarra és leültem egy padra. Nem telt sok időbe, hogy Loren és Mickey rám találjon.
- Heló!- mondta Loren hangosan jó nagy mosollyal.
- Sziasztok.- mondtam halkan és egy apró kis mosollyal gyengéden intettem feléjük. 
- Ugyan!- Loren mereven és mogorván nézett rám.- Nem szabad ilyen fa pofát vágni a naphoz! Mosolyogni kell és akkor a világ is rád mosolyog!
- Ó... hát persze. Loren és az ostoba okosságai!-  undokoskodott Steph.
- Már megbocsáss... Téged ki kérdezett?- mondta Loren olyan ellenségesen, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ő így is tud beszélni.
- Amerikában élünk hahó... ez itt nem Kína.
- Japán vagyok szőke...- mondta Loren.
- Egyre megy. A sárga az mindig sárga marad.
- Állj le Steph!- mondta Mickey.
- Nekem csak ne parancsolgasson egy ilyen kis senkiházi pizza futár!- förmedt rá. Steph rám nézett.
- Mi az? Most én jövök?
- Nem tudom mért van annyira odáig tőled Tim. Semmi átlagon felüli nincs benned.- jelentette ki.
- Ha neked az egzotikumok átlagosak Barbie...- vontam meg a vállam. Steph durcásan megfordul és hátradobta szőke haját.
- Jól ki osztottad!- dicsért meg Loren.
- Nem szeretem ha sértegetik a barátaimat.- jelentettem ki büszkén.  
           Tesi órán együtt futottunk Lorennel.
- Te jelentkezel szak körre?
- Nincs semmi jó. Mondanám, hogy legyünk szurkoló csajok, de a csapat feje Steph.
- Kiállhatatlan egy csaj.
- Én sem értem, hogy tudta elviselni Tim.- rázta a fejét Loren. Egy újabb körhöz értünk. Ekkor láttuk meg ahogy a foci csapat kikocog a pályára és elkezdi a bemelegítést.
- Hmm...- kuncogott Loren.
- Hé! Ezt nekem kéne mondanom. Neked van pasid!- nevettem.
- Nézd már! Tim neked integet.- odakaptam a fejem és valóban. Mosolyogva vissza intettem és tovább futottam Lorennel az oldalamon.
- Mit csinálsz szombaton?- kérdeztem Lorent.
- Eljövünk az évad nyitó meccsre.
- Te és Mickey?
- Meg te is. Te kis buta...- nevetett.
- Tudod apu nincs túl jó bőrben, otthon kellene maradnom vele.
- Manta lazíts! Apud biztos nem bánja ha egy estét velünk töltesz. Mickey hazavisz a meccs után! El kell jönnöd. 
- Megkérdezem.
- Ha nem velünk jössz akkor Tim úgyis el fog hívni. Akkor pedig a kispadon játszhatod a rajongó szerepét. Ezt nem akarod.- oktatott ki.
- Igazad van.- értettem egyet.
- Tim egyfolytában téged néz. Olyan aranyos teljesen beléd esett.- kuncogott.
- Dehogyis!- tiltakoztam, pedig pontosan tudtam mi jár Tim fejében.
         Iskola után első utam a levéltárba vezetett. Egy szürke épület a városházától nem messze. Bementem az ajtón és fel a vörös szőnyeggel fedett lépcsőn. A falak fehérek voltak és sötétbarna polcokon sorakoztak a mappák és könyvek. A pult mögött egy vöröses szőke hajú idős nő ült, hátul kontyba fogta a haját. Szemüveget viselt, ami gyöngyös pánttal volt a nyakába akasztva.
- Segíthetek valamiben?